A hétvégén csoportos szomatodráma-napot tartottam, és szinte mindegyik résztvevő hölgynél nagyon erősen jelen volt önmaga visszafogása, háttérbe szorítása, a kényszerű alkalmazkodás másokhoz. Az életüket az önfeladás, önfeláldozás határozta meg.
Sokukban élt az a hiedelem, hogy önmagukat megmutatni, előtérbe helyezni önzőség. Míg ők bárkinek szívesen segítettek, meg voltak győződve arról, hogy nekik nem jár a segítség, a törődés, a gondoskodás. Azt gondolták, hogy terhelnek azzal másokat, ha megosztják velük a problémáikat, így hát megtanultak mindent magukban lerendezni, egyedül megoldani.
Csakhogy ilyenkor, amikor magunkban próbáljuk lerendezni a problémákat, azok nem oldódnak meg, hanem benyeljük, átvállaljuk a konfliktusban résztvevő másik fél érzelmi felelősségét is. Ez nagyon nagy teher. Nem elég, hogy a saját érzéseinket magunkba fojtottuk, még a másik érzéseivel is mi próbálunk dűlőre jutni. Mivel elmarad a problémák megbeszélése, elkezdhetünk saját forgatókönyveket gyártani: „a másik biztos nem szeret”, „valamit változtatnom kell magamon, mert ha így maradok, mindenki elfordul tőlem” – gondolhatjuk. Olyan ez, mintha egyedül játszanánk le egy ping-pong meccset. Nagyon fárasztó, értelmetlen és lélekölő.
Egy szeretetkapcsolatba bele kell férnie, hogy megosszuk egymással az érzéseinket. Ha a másik fél erre úgy reagál, hogy „túl érzékeny vagy”, „mindig problémázol”, „az én gondom sokkal nagyobb”, az szóbeli bántalmazás: tagadása, elbagatellizálása a másik érzéseinek.
Egy szeretetkapcsolatba bele kell, hogy férjen, hogy időnként haragudjunk, dühösek legyünk egymásra, és ha valami bánt, azt elmondjuk, megbeszéljük.
El sem tudom mondani, hányszor mondják el a klienseim, hogy „nem akarok a szüleimre rosszat mondani, mert félek, hogy megbántom őket”. Abban a családi közegben, ahol felnőttek, nem szabadott kifejezni a negatív érzéseket, ezáltal megtanulták azokat magukba zárni.
Ilyenkor az a konfliktus, aminek két fél között kellene lezajlania, egyetlen emberen belül zajlik le. Még kifejezésünk is van erre: azt mondjuk, „emészti magát”. És ez az áldozati üzemmód, az érzések kényszerű elzárása sokszor testi tünetekben, betegségekben nyilvánul meg. Hiszen a negatív érzések valahogy próbálnak utat törni maguknak. Ha máshogy nem megy, tüneteken keresztül. Miközben a másikat nem akarjuk terhelni, önmagunkat túlterheljük.
A gyógyulás útja az, ha merünk őszinték lenni magunkhoz, és engedélyt adunk a negatív érzések kifejezésére is. Ha legalább saját magunkat nem érvénytelenítjük el, ha a saját érzéseinket nem bagatellizáljuk el, ha nem ítélkezünk önmagunk felett („hisztis vagyok, problémás vagyok, teher vagyok”), hanem megtanulunk együttérezni önmagunkkal. Ebben segít a szomatodráma is, ahol élményszerűen fedezhetjük fel a belső világunkat. Ennek mellékhatásaként meg tudunk érkezni az önszeretet és önelfogadás állapotába.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez