A buszra várok éppen. Én már távolról látlak téged, a jól bevált perifériás szögből. Még csak biccentenem sem kell a fejemet, pontosan tudom, ki, milyen sebességgel halad el előttem, vagy mögöttem. Halvány sminket viselsz, és most barna a hajad színe. Jól áll – mondanám -, de nem mondom, mert már így is olyan elcsépelt az egész helyzet.

Nem kötelező ugyanis mindenáron közeledned, nem bántódom meg. Nem kell mindenáron beszélgetnünk, ha úgyis egy erőltetett menet lesz a végkifejlet.
„Hogy vagy?” – „Jól, és te?”. Pont ilyen egyszerűen léptünk ki egymás életéből, mint amilyennek ezek a kérdések is tűnnek. Egyszerűen szánalmasak, és felszínesek. Hát igen, ilyen az élet, vagy a mi a manó. Egykor piedesztálra emelt emberi kapcsolatok, barátságok, szerelmek kötnek ki egy számunkra is idegen helyen. Ami ma már inkább csak taszít, mintsem vonzana minket.

Időnként én is azon tűnődöm, hogy tudtam egyáltalán egy légtérben létezni ezekkel az emberekkel? Volt bennünk valaha bármi közös? Vagy mindvégig tettünk arról, hogy egy olyan múló emlékfoszlány maradjon, ami még csak nem is hiányzik? Ahogy telnek az évek, persze rájövünk, hogy felesleges ezen agyalni. Adtunk valamit, vagy sem, talán el is vettünk, okultunk belőle. Még, ha ez most nem is tűnik fel. A benső fényünket elfojtó személyek is tanítanak. Nekik köszönhetően tudjuk majd, meddig lehet a húrt feszíteni, hol vannak a saját határaink.

Összességében tehát, ezek a tapasztalások is hozzájárultak a pozitív életszemléletünkhöz. A kérdés az, hogy mi értelme fenntartani egy abszolút dögrováson lévő „állapotot”, mert ezt kapcsolatnak már, evidens, hogy semmiképp sem lehet nevezni. Mégis maradt volna még valami vissza a múltból? Lépnél, de mégsem mersz igazán?Ne áltassuk se egymást, se magunkat. Ezekkel a kérdésekkel is visszalépünk, ahelyett, hogy fejlődnénk a saját tempónkban. A kötelező jellegű, saját zavarodottságunkból adódó, vegetáló kommunikáció sajnos nem épít, maximum leépít inkább. Mert jól tudom, hogy szívből kérdezed-e, hogyan telnek a napjaim, vagy sem. Hogy milyen az életem, szeretem-e azt a szakaszt, amiben éppen létezem. Mert jól tudom, hogy ez is az önbizalomhiány, és a fel nem dolgozott érzelmi kérdések egyik érdekes kivetülése. 

Szükségtelen ezeket a köröket lefutni. A lehető legnyugodtabb szívvel mondom, hogy inkább menj el előttem, ha véletlenül meglátnál a kisboltban, vagy a parkolóban. Mert nincs már többé semmi, ami engem, vagy téged szolgál. Nemhiába nem tartozunk már abba a bizonyos, közös lelki szövetségbe. Még, ha őszintén állnál előttem. Ha tudnám, hogy a lehető legmélyebbre nyúlsz vissza azért, hogy valami igazit tudj adni magadból, ami fontos lehet nekem.
De nem ez történik. Csak állunk lehajtott fejjel, olykor egymás szemébe nézve, hogy azért látszatra, valamilyen szinten értékelhető kommunikáció alakuljon ki közöttünk, és azt kívánjuk, bár meg se szólaltunk volna. 

Rövid az élet ahhoz, hogy felszínes beszélgetésekre, emberekre pazaroljuk az időnket. Azt kell magunkba szívni, ami ténylegesen tölt, és nem leszív, ami igazi, és hozzánk tesz, hogy a lehető legerősebb vár épüljön fel. Hogy ugyanezt a fontos üzenetet adhassuk majd át egy nap másnak is.

• emberi játszmák felszínes kapcsolatok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!