Ne gondold túl, ne tekerd össze-vissza, ne akard megtervezni – engedd, hogy történjen. Illetve, hogy történhessen. Úgy áramlik az életedben az, aminek áramolnia kell, hogy akár engedhetnéd is. Hagyhatnád azt a fene nagy ellenállást, ami benned van. Mi lesz ezután? Hogyan számolok el ezzel? Ez mind a jövő gondja. Ha gond lesz belőle egyáltalán.

Könnyű azt mondani, hogy lazulj el, vigyen kicsit magával az élet, eközben pedig maradj nyugodt és ne aggódj túl mindent. Lesz, ami lesz, jó lesz úgy, tökéletes lesz az nekem. Ember legyen a talpán, aki annyira le tudja magát csitítani, a feje homokba dugása nélkül, hogy nyugodtan úszhat a történésekkel. Azt gondolom, hogy nem megy ez egy kettőre, zsigerből. Van, hogy komoly munka áll mögötte.

Mire oda jutsz, hogy tudsz zuhanyozni gyilkos eszmefuttatás nélkül, és nincs szükséged zajra, hogy nyugodtság legyen ott fenn a fejedben, addigra túl vagy te is már jó néhány nehéz órán. Megszenvedsz ezt azt, de végtére is hasznodra válik a jó tanács. Elengeded azokat a dolgokat, melyeket nem tudhatsz előre, és megbarátkozol azzal, hogy ideje előtt semmivel nem nézhetsz szembe. Ha már nincs min rágódni, akkor pedig nincs mese, végre élvezheted a jelened. Na és addig? Addig túl fogod gondolni elégszer, frusztráltan nézel majd magad elé vagy ezerszer.

Bevallom, hogy túlbonyolítom, hogy mindig tovább gondolom, hogy nehezen csitítom el magam. Nehézség nekem csukott szemmel bízni, és kicsit nehéz kiengedni a kezemből az irányítást. Bevallom, hogy óriási ellenállás bír bennem lenni, hogy makacs vagyok és bizalmatlan. Félek is talán. Mind bevallom, mert úgy szeretném már, hogy történhessen. Hogy meg bírjon lepni az élet, mert én magam hagytam neki. Muszáj túlgondolnom? Osztani, szorozni, mindenképpen mérlegelni, hogy ne érhessen meglepetés? Biztonságban tartom magam ezzel igen, de el is zárom magam a spontán jó dolgoktól. Az olyanoktól, amik csak úgy megtörténnek, és életem legszebb emlékei lesznek. Tényleg kell nekem ez a görcsös rágódás?

Hányszor álltam így a saját magam útjába, mert tartottam valamitől, mert kicsit kockázatos lett volna. Mert kicsit kizökkentett volna a hétköznapokból, talán még több fejfájást is okozott volna nekem. De a valódi fejfájást a nyüglődésem okozta, amíg azon rágódtam, hogy megtegyek-e valamit, vagy sem. Engedem, hogy történjen. Ezt tanulom éppen. Csak egy kicsit, engedem. Előre veszem azt, ami nekem fontos, amire tényleg vágyom. Vállalok mindent, amit csinálok, amit magamért teszek tulajdonképpen. Tanulok magammal élni akkor is, amikor nem akarok tökéletesen viselkedni. Amikor nem vagyok mintapolgár, amikor vannak kígyóim, és gyötörnek gondjaim. Amikor csorognak a könnyeim, és forróság mossa az arcom. Ráeszmélek, hogy csak én állok a saját magam útjába. Magamnak felelek, a magam barátja vagyok. Miért ne lennék sokkal jobb barátja magamnak? Lehetnék.

Könnyű nekem tanácsot adni, de annál nehezebb azokat a dolgokat megvalósítani, betartani. De megpróbálom, mert a nap végén magammal alszom el. Ez választ el attól, hogy ott legyek, ahol lenni szeretnék, nem pedig ott, ahol most toporgok. Mert lehetnék sokkal jobb barátja saját magamnak. És azt hiszem, hogy az is leszek. Kezdve azzal, hogy engedem, hogy történjen.

• érzések félelmek jövő túlgondolás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!