Velünk született tulajdonság a félelem. Abba születünk bele, és úgy is nővünk fel, hogy a félelem automatikus és normális érzés; nem kell vele törődni, nem kell átgondolni, meggondolni, megkérdőjelezni, egyáltalán teljesen felesleges vele foglalkozni, hiszen nem rajtunk áll vagy bukik a mi-, és kiléte.

Úgy vagyunk vele, ahogy nagyon sok minden mással is, hogy nem ő van értünk, hanem mi vagyunk érte, így ő a főnök, nekünk pedig hűségesen és csendesen követnünk kell őt. Elhisszük, hogy a félelem erősebb nálunk, és ebben is megmutatkozik sajnos az önbizalomhiány magas rátája az elmúlt években és napjainkban egyaránt.

Senki nem születik nárcisztikusan. Senki nem azért sír fel a megszületése után, hogy magára hívja a figyelmet, és ő álljon a középpontban. A születésünknél, és utána még pár hónapig olyan ártatlanok vagyunk, mint az angyalok. És talán épp ez az, amiért a félelem viszont, mint tulajdonság helyet csinál magának bennünk. A félelem akkor tud irányítani minket, és elérni azt, hogy ő legyen a főnök és a megmondó ember a cselekedeteinkben, ha bennünk nincs kialakítva rendesen az önbizalom. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik és mik vagyunk. Ha elhisszük azt, hogy irányításra van szükségünk egy külső vagy belső segítség által. Éppen ezért, mind a félelem megismeréséhez, és mind önmagunk megismeréséhez és kiteljesedéséhez, nagyon nagy szerepe van annak a családi-, és baráti környezetnek, ahol felcsepered(t)ünk. Az első pár hónapunkon, az első 2-3 évünkön múlik majd a későbbiekben a hozzáállásunk és viszonyunk a félelemhez (is). Tehát ha egy olyan családban nevelkedünk, ahol már napi rutinnak számít a lelki bántalmazás, a sarokba szorítás, a rettegés, akkor a félelem elhatalmasodik bennünk, ráadásul az énképünk sem alakul ki rendesen. Kevesebb az esélye annak, hogy ilyen környezetben egészséges egóval rendelkező emberek legyünk, és nagyobb az esélye a csapongó önbizalomnak, vagy a totális önbizalomhiánynak.

Van különbség félelem és félelem között.

Van, amikor azt érezzük, hogy nincs mit vesztenünk, hogy a félelem valójában ajándék, és arra kell mennünk, amelyik irányból a rettegést érezzük, mivel úgy vagyunk vele, az eddigi tapasztalataink alapján, hogy ahol eddig a félelem felbukkant, arról idővel mindig, vagy legalábbis többnyire kiderült, hogy az a helyes út, és ezért gondoljuk azt, hogy a félelem az nem ellenség, hanem inkább segítő a mi életünkben. Ilyenkor a félelem nem köt meg minket, hanem, mint valami idegenvezető jelenik meg az életünkben. Hagyjuk, hogy fönökösködjön, hallgatunk is rá sőt, de nemet is van lehetőségünk mondani. Van választásunk itt: Nem zártuk ki azt a lehetőséget, hogy bemutassunk a félelemnek. Nem zártuk ki azt a lehetőséget, hogy használni tudjuk a saját hangunkat.

Persze, ha ezzel a gondolattal nem vigyázunk, könnyen áldozatszerepben találjuk magunkat, aki teljesen lebecsüli önmagát és függővé válik a belső segítőtől, avagy jelet esetben a félelemtől. Függővé úgy válhatsz, ha az önismereted nincs rendben. Ha te magad folyton-folyvást megkérdőjelezed saját magadat. Megkérdőjelezed, mert nincs önbizalmad. Nincs önbizalmad, mert nem alakulhatott ki benned valamiért ott abban a környezetben, ahol felcseperedtél.  És most nem feltétlenül csak az otthoni közegre gondolok, hanem az iskolára is, az általános iskolától elkezdve a gimnáziumig, sőt, még azért az egyemet is idesorolnám. Az oktatás hatással van a személyiségünkre, a jövőnkre, a személyiségünkre. A tanárok, az évfolyam-, és osztálytársaink mind-mind befolyásolni tudják azt a személyt, aki mi magunk vagyunk, vagy éppen leszünk majd. Ha zárkózottabb vagy az átlagnál, akkor nagyobb az esélye, hogy rád szállnak; vagy ha másabb az életviteled, a személyiséged, a gondolkodásod az átlagnál, akkor is hamar megtalálnak téged. Te pedig van, hogy úgy érzed, hogy nem folytatsz felesleges kőröket, mert nem érné meg, inkább elnyomod magadban az érzéseidet és megküzdesz saját magaddal is. Egy idő után pedig máshol barátkozol, olyanok társaságát keresed, akik olyanok, mint te, és hagyod az osztályodat a fenébe; igen ám, de mi van akkor, ha valaki lelkileg még nem ennyire erős, hogy így rendbe tegye magába a dolgokat?

Én is zárkózottabb voltam az átlagnál. Ahogy vannak dolgok és fogalmak, amikben még mindig kiérezni, hogy teljesen máshogyan gondolkozom, mint a többség, mint a „normálisnak” felcímkézett emberek. Én is jobban élveztem a könyveim társaságát, a csendet, a békét, a természetet, mint olyanokkal harcolni, akik nem értenek meg, vagy akiknél belülről jövő, tudat alatti ellenállásom volt, hogy távolságot tartsak. Igen, hajlamos voltam a végsőkig menő önfejűségre. Igen, ezzel együtt én is elrontottam, és egy szóval sem mondom azt, hogy csak a másik fél a hibás. Olyan voltam, hogy, akiben egy szemernyit is negatív erőt érzékeltem, vagy azt, hogy nincsen közös témánk, akkor csendbe burkolództam. A csendbe menekültem a felszínes kapcsolatok, a semmitmondó beszélgetések helyett, mert kicsit sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valakivel nem vagyunk egy kicsit se kompatibilisek egymással. Hatalmas nagy öntudatot és szabadságot kaptam otthonról, ami a már eleve nagy szabadságelvű személyiségemmel eléggé közveszélyes kombináció. Ráadásul a nálam idősebb generáció volt az, akikkel mindig egyből megtaláltam a közös hangot, a kortársaimnál nem tudok néha mit kezdeni az érdeklődési köreikkel, a viselkedésükkel, satöbbi… Kicsit mindig is felnőttebb voltam a korosztályomhoz képest.

• félelem lélekhangok önismeret öntudat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!