Pár nappal ezelőtt a vonaton ücsörögve, miközben éppen fáradtan, kedvetlenül bámultam ki az ablakon, megszólalt egy Michael Bolton szám (How am I supposed to live without you?) véletlenszerűen a fülemben, és hirtelen megszűnt létezni a körülöttem lévő tér és idő. Minden nyomasztó gondolat, amely beárnyékolta a napomat. Bizony a Spotify random lejátszási listái mindig ilyen gyöngyszemeket rejtenek.

Amellett, hogy miért nem hallottam még ezt a számot, és miért nem ismertem eddig ezt az ikonikus előadót, az jutott eszembe, hogy bizony ezek az euforikus élmények szakítanak ki minket olykor a valóságból. Vágyódunk az ilyen pillanatok után. Mert ilyenkor érezzük azt a fajta bizsergést, amely minden porcikánkat átjárja, mert ilyenkor kapunk valami darabkát, ami egy pozitívabb életszemlélet alkotóeleme lehet.

Időnként olyan mámorosnak hatnak ezek a percek, hogy úgy érezzük, ez nem több szimpla illúziónál. Mint amikor epekedsz a másik után és végre megcsókol, és egyszerűen csak ebben teljességben akarsz maradni végérvényesen. Vagy amikor valaki forrón átölel, és úgy hiszed, ha elenged, örökre szétesel. Szinte életet lehelnek belénk ezek az érzések, történések, mintha a sivatag közepén vízhez jutna az ember, és csak inna szüntelenül, mohón.

Vannak, akik toxikusnak titulálják ezeket a már-már illuzórikus tapasztalásokat. Lehet észérveket felsorakoztatni pro-kontra módon, de felesleges.

Az ember igenis kialakíthat magának egy olyan világot, amelybe mindez beletartozik.

Ismerjük be őszintén, mire fogunk emlékezni az utunk végén? Mert szerintem ezekre a pillanatokra. Mert ezek emeltek minket egy minőségi, felejthetetlen magasságba. Ezekből merítünk erőt a mindennapok során és ezek dobogtatják meg a szívünket.

Elszakadni a valóságtól nem bűn. Átlépni egy másik dimenzióba és hinni abban, hogy a szép emlékek, a reményt adó, jövőhöz kapcsolódó, intenzív sugallatok velünk tartanak majd. Persze tudom, a jelen az jelen, és a valóságot “kell” megélni. Olyan erőszakos ez a bizonyos “kell”. Én inkább úgy gondolom, hogy a fent említett érzelem-érzet morzsákat építhetnénk be a mindennapok sokszor lélekölő passzivitásába.

A legnagyobbak mind elszakadtak a valóságtól, úgy, hogy sokan szerencsére mégsem veszítették el a kontrollt. Ezt kéne végre megérteni, hogy az inspiráció legerősebb alapjai is innen erednek. Hogy valami oka van annak, hogy úgy érezzük, repülni szeretnénk a magasba, fel, és onnan kémlelni minden mást, mert ebben a magasságban végre minden békés, teremtő erejű, és harmonikus.

Megfordíthatjuk a perspektívát egy földhözragadt irány felé. Csak akkor felmerül a kérdés: Ha a való világ egy szép és jó hely, miért szakadunk el tőle olykor mégis? 

• énidő önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!