Belevágok a közepébe: igen, elsétáltam a szakadék szélére. Na, nem sietősen, viszont apró, félelmetesen biztos léptekkel. Tudattalan talán, s a lélekölő történések ellenére is, mindig bizakodóan.

A kitartó reménnyel bennem, hogy kanyarodni fog az ösvény, és ha más nem is, egy őrült csavar a sorsomban majd biztosan újra osztja a lapokat. Éreztem, hogy az összes energiámra szükség van, mégis szétszórtam azt boldogan, szerte a világban. Útonállónak, útitársnak adtam egyoldalúan, mert minden szükség ellenére, élesen lüktetett bennem az élet. Bővelkedtem.

Aztán fogyni kezdett, és fáradni kezdtem. Sétáltam a szárazságban és borzasztóan szomjaztam. Nem jött társ, nem bukkantam oázisra, még délibábbal is alig találkoztam. Egyszerűen cserbenhagyott a külvilág, és az összes kecsegtető csalogány. Üres volt és egyáltalán nem ígért szépeket a világ – úgy igazán semmit sem. Hittem keserves érzéssel, hogy többé nem találom meg benne azt, amit a szívemmel keresek. Ezután, menthetetlenül hamar érkeztem a széléhez: a világ peremére, a minden és a semmi vékony, éles élére. Beledőlni a mélybe, gondoltam. Csak ezt az egyet gondoltam. A mindennel mögöttem, ami semmivé lett, és az átláthatatlan köddel előttem, ami akár szintén semmi lehetett - elmélkedtem. Dőljek?

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált. Elhasználtam az életenergiám, ezért a csuda nagy fáradtság! Az áramlásból kiszakadva, nem volt semmilyen töltődés, körforgás vagy energiamegmaradás. Ennek ellenére, egy ideig még bírtam tovább! Minden lehetőséggel bennem, lebegtem. Az összes, a létező, a lehetetlen, az evilági, s a végtelen, ott volt velem, körülöttem. A semmi és a minden. Felszabadító volt szembenézni a ténnyel, hogy ami annyira egyértelmű volt számomra, már mennyire nem az. Az élet már nem érdekes annyira. Beismerni, hogy a szerelmem az élet iránt, többé nem végtelen, s, hogy ez a világ, nem tartogat számomra annyi csodát. Tényleg üres a külvilág. Belül pedig, csak szenved a vágy.

Aztán történnek még csodák! Belül, a lélekben és szívben, a kisgyermek énben, a legmélyebb rétegben, mélyen, egyszercsak megszólalt a vágy. Eddig, és ne tovább! Valami vár még rád! Emlékszel, lélek? Álmodtál. Annyi mindent vágytál, kerestél és találtál. Az élet közepén, a mindenség szívében táncoltál. Nézd meg jól a szíved, s egy pillanatra ismerd. Halld meg: vannak még álmaid, vannak még vágyaid, megszámlálhatatlan, izgalmas út vár rád. Emlékezz! A születésed, annyi mindent ígért meg. Mind lehetséges. Csak teremts. Én mondom, a szíved.

Tudod, nem a víz a lényeg, vagy a táptalaj, esetleg a vízióval kiválasztott, tökéletes hely a növekedésre. Igazán nem. Inkább a termő ösztön, az emlékezet és tudat, hogy legyenek akármilyenek a körülmények, képes vagy növekedni, virágozni, s élni. Akárcsak a természet. Emlékszem, hogy képes vagyok növekedni, virágozni, élni. És talán akarom, szeret-ném, szeretem is mindezt! Pedig mindig azt hittem, hogy a világ vége kopár. Félelmetes és sivár, hogy ott biztosan nem nő virág. De sok a virág: a világ végét életerős, lüktető, vibráló gyönyörűségek uralják. A semmi közepén, ellentmondva minden körülménynek, virágoznak, s élnek. Mert lehetséges. Valahogy irigylésre méltóan függetlenek, végtelen önerőből élnek, harmóniára pedig nem velünk, átutazókkal törekednek.
Élnek, túlélnek, léteznek, és tapasztalják a mindenséget. A valóságukat maguk teremtik meg. Hallják a szívüket. Nem várnak világi ígéretekre, nem latolgatják az esélyeiket. Teremtenek. Tisztán, szívből, magas minőségben.

És ott vannak a lelkek, akik egy őrjítően veszedelmes sétát követően, eltanulják tőlük mindezt. Élnek. S, innentől, életvirággal a szívükben.

• lélekhangok önszeretet önszeretet fejlesztése

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!