Távolról szeretni sose volt egyszerű feladat, akár csak másik városból, akár másik országból. Rengeteg kitartást, odaadást és türelmet igényel, de nem lehetetlen. Sokat lehet tanulni belőle, főképp az önfegyelemről és arról, hogy mekkora erő lakozik benned és egy ilyen kapcsolatban.

A búcsú sose könnyű, még nehezebb, ha egy hosszabb várakozási időszak követi, reménytelenül toporogva, nézve a naptárt, áthúzva a napokat, vágva a centit, számlálva a perceket a viszontlátás öröméig. Előre félelemmel tölt el az elköszönés pillanata, hisz tudom, hogy milyen kínlódás fog várni ránk. Amikor történik valami,rögtön szeretném elmesélni neki, néha egyszerűen csak olyan jól esne becsöngetni hozzá és az ölébe bújni, de sajnos tudom, hogy egyszerűen elérhetetlen számomra ez az érzés, hiába nyújtom a kezem, nem tudok belé kapaszkodni.

Mintha örökké tartana az az utolsó ölelés, még egyszer beszippantom az illatát, keze érintésének melegét még érzem lapockáimon, erős karjai szorítását testem körül. Ahogy kibontakozunk belőle, ujjai végig simítanak karjaimon, amibe beleborzongok, egészen kezemig haladnak ujjbegyei, ahol végül összefonódik kezünk. Az örökkévalóságig tudnám ezt csinálni, de érzem, hogy pár pillanat után eltávolodik, hátrébb lép, szemében az aggodalom vegyül a végtelen szomorúsággal, aztán elindul és érzem, ahogy elengedjük egymást. Könnyeim függönyén át nézem, ahogy bemutatja jegyét, még egyszer hátrafordul, egy szomorú félmosolyt enged felém, befordul a soron.

Én pedig ott állok valami ismeretlen ürességgel lelkemben, mintha kivágták volna egy darabját, aminek sajgó helye folyamatosan emlékeztet arra, ami ott volt korábban. Utána csak peregnek a napok a várakozással. Gyűlölöm elvesztegetni az életem, hiszen tudom, hogy ezeket a napokat már soha nem kapom vissza, de hogyan éljem meg az élményeim maximálisan, ha az akivel szeretném megosztani nincs itt és csak telnek és múlnak a pillanatok, amiket látnia kéne, hallania kéne, de jelenleg csak elmondhatom, el kéne mondanom, viszont az koránt sem adja vissza azt, amit a közös megélés okozna, így inkább hallgatok. A legkínzóbb része a különlétnek a távolság, nem a fizikai, hanem az, amit erőszakkal kell véghezvinni lelkünkben, elszakítva bizonyos húrokat egymástól, hogy túlélhető legyen az elképzelhetetlen gyötrelem és talán ez még több fájdalmat szül. Muszáj kicsit elemelkedni attól a szoros kapcsolattól, amit kiépítettünk, ami nélkül átvészelhetetlen lenne a búcsú. Hátra kell lépnünk kettő lépést, különben lelkünk szépen lassan elvérezne az egymás felé nyújtózás céltalan feladatától, amibe előbb-utóbb belefárad a szív.

Folyamatos hullámhegyek, hullámvölgyek övezik ezt a kapcsolati szakaszt, az állandó kétkedés és a ragaszkodásában való vak bizalom állandó váltakozása. A konstans tépelődés, “Vajon még mindig szeret? Mennyire fogunk megváltozni mire találkozunk? Lehet eszébe se jutok? Vajon megéri?”, míg végül úgyis ugyanarra a megnyugvásra jut háborgó elmém. Igen, megéri, mert senki másért nem tenném ezt meg. Csak érte… értünk. Mert tudom milyen varázslat történik, mikor viszont látjuk egymást. Ilyen nem adódik kétszer az életben

• lélekhangok szerelem távkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!