Sokan azzal az érzéssel érkeznek a viszonyba, hogy nem találták meg a megfelelő embert, senki sem volt elég jó, egyedül Ő, aki házas. Felmerül a kérdés: Nem önmagamat helyezem inkább a passzív, cselekvőképtelen pozícióba? Így akarom, ez a döntésem. Nem én vagyok az, aki valójában nem vállalja a teljes önátadást, mert nem vagyok képes teljes szívvel, energiával, százszázalékos, tiszta bizalommal megnyílni és kapcsolódni?

Közeledünk, távolodunk, megriaszt a stabilitás. A szeretői státusz egy félig-kapcsolat, kényelmes, mert nem kell egészen beleereszkedni. Sok esetben elköteleződési problémáink miatt ragadunk a hazugságspirálban, hogy teljes értékű és egyenrangú kapcsolatokat alakíthassunk ki.

Biztonságosabbnak és kevésbé bonyolultnak érezzük, ha soha nem kerül sor a döntésre, közös jövő tervezésére, vagy éppen a méltatlan viszonyból való kilépésre. A szívünk mélyén kötődni mindannyian kötődni vágyunk, társra vágyunk, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy állhatunk az első helyen valaki életében, igenis lehetünk Egyetlenek. Beleragadunk egy viszonyba, ami elsősorban a testiségre, a szenvedély megélésére épül. Érzelmi kötődés ugyanúgy kialakul, ez azonban mégsem lehet egyenlő egy kölcsönösen felvállalt, elkötelezett, valódi kapcsolattal.

Gyakran az erős és megkérdőjelezhetetlen szerelem az indok, amiért nem engedjük el a másikat. A kapcsolat ebben az esetben még fokozottabb önostorozás, a hiány és visszautasítottság még inkább fáj, és ott bujkál a kérdés, hogy kibírjuk -e ezt a fajta érzelmi ridegtartást, melyben folyamatosan előkerül saját érzelmeink megkérdőjelezése. „Mit keresek mellette?” „Vajon nem lenne valóban jobb elbúcsúzni és kilépni a kötelékből?” Átlépnénk a  beszűkült határokat, minőségi időt, figyelmet, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, jelenlétet várnánk. Nem is vagyunk tudatában igazán, hogy ez a stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság mennyire rombolóan hat önbecsülésünkre. Mert soha nem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak. Az egyetlennek.

A szeretői viszonyok a legtöbb esetben valójában halogató, időhúzó prolongált kötelékek. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó liezonokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem valaki számára az egyetlen lehetséges választott út. Vannak akik úgy gondolják, szeretőnek lenni bár nem tökéletes állapot, mégis valami, esetenként kellemesebb a magánynál, hiszen jutnak boldogságmorzsák, még egy közös hétvége is belefér. Legtöbb esetben azonban egy titkos viszonyban több a hiány, a kimondatlan és megválaszolatlan kérdés, mint amennyi érzelmi biztonságot, megelégedettséget hoz. Mert nincs állandó, stabil jelenlét. Nincs elkötelezettség, döntés, összekapaszkodás, szövetség, nincs valódi kötelék. Általában a hiány, az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás iránti igény tartja életben ezeket a kötelékeket, ezek azonban nem elegendők egy igazi nagybetűs Kapcsolathoz. Folyamatosan megéljük, hogy a másik érzelmileg és fizikailag elérhetetlen, nincs is egészen jelen a kapcsolatunkban, és pontosan akkor nem nyújt támaszt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

A szeretői kapcsolat „egy parazita viszony”, ami általában csak a meglévő, legális kapcsolatra ráépülve, rátelepedve képes fennmaradni.

Ugyanis a statisztikák szerint az esetek döntő százalékában, amikor a szeretői kapcsolat legalizálttá válik, önálló kapcsolattá alakul, akkor nyilvánvalóvá válik a működésképtelensége. Eljönnek a szürke hétköznapok, nincs fűszer, izgalom, a titkos találkák felfokozottságát felváltják a mindennapok gondjai, és hamar jön a kényelmetlen felismerés:  nem is annyira izgalmas és különleges az a kapcsolat már felvállaltan, mint a korábbi szeretői dinamikában.

• hazugság szerető szeretői viszony

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!