Nem tudom, merre jártál, amióta elmentél. Min mentél keresztül, és hogy telnek napjaid. Vajon most milyen kérdések foglalkoztatnak, és változott-e valamit az életed? Könnyebbek lettek a problémáid, vagy még mindig a mindennapok súlya alatt szenvedsz? Vajon boldogabb vagy, vagy magányosabban telik az idő, amióta elmentünk egymás mellett?
Amíg én reggel felveszem a cipőm, te a másik oldalra fordulsz az ágyadon? Amíg én magányosan sétálok a sötét városban, addig te barátaiddal töltöd az időd egy kellemes beszélgetés társaságában? Amíg én önmagam elől futok, te végre magadra találtál?
Eleinte úgy gondoltam, hogy tégy csak le erre a kies vidékre, és ne törődj a következményekkel. Meríts el a mélységeim tengerében. Ne törődj a csobbanással, ahogy felkavarom a vizet ahogy zuhanok. Tégy ki az oltárra pontosan tudva, milyen bűn elől menekültél meg. Hagyj nyugodtan a világ tengerének közepén egy kis ladikban amit kétségeink építettek. Hagyj itt engem nyugodtan és sétálj el a napfénnyel. Hiszen ez egy veszélyes terep, egymás árnyait kergettük szüntelen. Annyira akartalak, de annyira haragudtam is emiatt.
Belegondoltunk vajon a következményekbe? Mi lesz az után, miután a szavak elfogytak és elkezdtünk futni kétfelé a világ két sarka felé? Itt ültünk egymás mellett, már nem volt mit mondani, csak a szíveink dobbanását hallgattuk vissza fülünkben csengve, mint tompa dob pergését a távolban. Nem tudom, mit tehetnénk, nem tudom mit tettünk, de ez a tűz felemészt, úgyhogy jobb lesz ha elkezdünk futni előle.
Kilépünk te balra én jobbra, az eget kémleljük, hátha tisztább lesz végre. Én nem mondhatom el senkinek, mert meg sem értenék, te sem mondod el, hiszen ezt ki hallgatná végig, így megőrizzük lelkünkben, mint egy titkot, amíg elérjük önmagunk határait és menekülünk önmagunk elől. Felemésztett a tűz bennünket.
Vajon itt maradnál, ha kérném, csak még egy pillanatra? Hiszen nem akarok ebben a pokolban egyedül maradni, félve magamra húzva a takarót a szürke semmiségben. Vagy menekülsz még messzebb, míg az emlékeimből már semmi sem marad, eltörli az idő a létezésem a szemedből? Nem maradunk egymásnak semmi, csupán árnyképek. Az idő majd hoz új lehetőségeket, találkozásokat, de azok ugyanolyanok lesznek vajon? Vagy csak gyenge másolatok azok mellett a nevetések mellett, amit hallgattunk egymás hangján? Vajon fel fogja valaki ölteni ezt a megnyugtató hangot, az arcot az őszinte és egyben riadt tekintetet, vagy csak számomra idegen szemek tekintenek vissza rám? Vajon előre visz újra engem a remény, vagy visszataszít a múlt kínjába, hogy ne tudjam orvosolni lelkem súrlódásait? Vajon jön majd az, aki kitörli az emlékeidet és az arcodat a szeretet képével szememből, ahogyan te tetted azokkal, akik előtted törtek meg? Vajon te is csak egy névtelen érzés maradsz a múltból és csak becsaptam magam azzal, amit megláttam a szemedben? Vajon itt véget ért végleg mindaz, amit elfogadásnak éltem meg?
Hiszen éreztem, ahogy bátorítasz, hogy jobb ember legyek. Hibáidon keresztül fogadtalak el, minden apró bosszankodásod szeretnivalóvá emelt a teremben, és megmutatta a szeretet feltétel nélküli arcát, amikor hibák ellenére fogadunk valakit lelkünk templomába. Megmutattad számomra, hogy nem az a tökéletes, ha minden hibátlan és fénytől ragyogó, hogy a legnagyobb szerelmeknek lehetnek a legnagyobb árnyékai, amelyek kioldják és újra írják bennünk mindazt a hibás programot amit eddig futtattunk az életről. Tudod, szerencsés vagyok, mert aki szerelmes, annak még van, ami fájhat. Aki nem érez semmit, annak halott marad a lelke, száradt pergamenként pereg le szívéről a kudarc. Ezek a pillanatok gyűjtik össze bennünk hol mentünk félre lelkünkben, minden elrontott szerelmünket újra mérlegre téve, hogy megismerjük, mit tehetünk jobban, hogy legközelebb ne éljük át újra a tisztító tüzet. Bolondok vagyunk mindannyian és olyan álmokat kergetünk, amire nincs garancia.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez