Egy emlékezetes affér krónikája

Egész életemben a ‘Ne házasodj a pénzbe, keresd meg magadnak’ elvről papoltam, és gondoltam teljes magabiztossággal, hogy trófeafeleségnek lenni egy másodrangú életforma, szóval elhiheted, hogy nem terveztem az affért Mr. Remarkable-lal, a Tinder döntött helyettem.

Mivel egészen emlékezetesen szexinek tűnt, és rögtön azzal kezdte, hogy ismeri és szereti az írásaimat, ezért vacsora lett a dologból, amire én egy szakadt farmerben, kilógó hassal érkeztem, és amíg úrihölgy módjára próbáltam magamévá tenni az egész heti kajapénzemet kóstáló rákokat, próbáltam úgy ficánkolni, hogy minél kevesebb bőrt mutassak. Ne értsd félre, egyáltalában nem a romkocsmában tenyésző típus vagyok, voltam számtalanszor giccses randin, de többnyire elkényeztetett, a rendszerváltás utáni habzsi-dőzsit meglovagló dollárpapák úrifiaival, nem pedig egy 38 éves férfiemberrel. (Kivéve persze azt a látens szociopatát, aki egy rohadt Lotus-szal villantott a randin, amit azután kért, hogy egy esküvő után a vállamon sírt az esőben, csak hogy utána soha többet ne hívjon fel. A volt felesége épp a médiát haknizza körbe az új férjével, és a pocakjával, minden jót kívánok neki, jól döntött.)

Egy vacsorából kettő lett, aztán egy komplett párkapcsolat vázlatát húztuk fel. Két hét után már a barátnőjeként a feszítettem száz voltos mosollyal a karján egy étterem megnyitóján, ahol a politikai elit kortyolgatta a proseccoját, immár a nevemmel gazdagabban, elvitt magával az apró, tündéri faluba, ahonnan a családja származik, és be is mutatott nekik, megmutatta a trezort, ahol az elsőszülöttje ünneplésére félretett 50 éves bor lakik, és a nevetségesen drága új telkét, amin a nevetségesen drága kacsalábon forgó palotája épül. Vacsorát főztem neki a dédim száz éves receptjéből, megmasszíroztam a hátát ha fáradt volt, ő pedig minden reggel frissen facsart mandarinlével, és egy C-vitaminnal ébresztett, és hozzám bújt álmában. Nem az anyagiakról szólt a dolog, nem kellett röptében elkapnom a záporozó designer táskákat, és nem fogtuk egymás kezét francia pezsgős vacsora felett minden nap, általában csak lógtunk nála esténként, én speciel az ő kinyúlt pólóiban, és ettük az anyukája felmelegített, de egyébként fantasztikus főztjét. Teljesen őszintén mondhatom, hogy semmit nem vártam tőle, örültem ha hozott nekem csokit az üzleti útjáról. Az első alkalom volt, hogy egy kapcsolatban nem neurotikus diktátor voltam, hanem nyugodt, türelmes, és úgy általában kiegyensúlyozott. Minden nap hívott, egész nap érkeztek az üzenetek és a képek, kiszámítható volt, figyelmes, és jó modorú, kivéve egy dolgot – egyáltalán nem szeretett figyelni. Mintha valami szériahiba lenne, egy nem létező opció, rendkívüli arisztokratikus eleganciával kezelte le és ignorálta minden próbálkozásomat arra, hogy megosszak bármit magamról, vagy az életemről. Valójában nem bántam túlzottan, úgy gondoltam hogy türelemre és törődésre van szüksége, hogy biztonságban érezze magát ahhoz hogy megnyíljon, és elkezdődhessen a valódi interakció, mert a professzionális élete annyira szigorú és érzelemmentes, hogy biztosan nehezére esik utána újra embernek lenni. Vagy nem, ahogy a lelkesedés lassú lankadása sugallta.

Egy kellemes, és általam ánblokk remekként elkönyvelt balatoni hétvége után érkezett a telefon, hogy nem érzi amit kéne, nem tudja kezelni a korkülönbséget, és tovább kell lépnie, mert már nincs sok ideje. Hogy… tessék? A kezdeti alvás és evés nélküli sokk után elmerengtem… nem csodálom hogy semmit nem érzel, mert konkrétan három dolgot tudsz összesen rólam, és azok egyike az, hogy remekül tudok hallgatni, mosolyogni, és okosakat kérdezni. Az önvádat felesleges előhozni, általában tudni szoktam ha valami baj van velem, eddig mindig követelőző, akaratos, és hisztis voltam, nem pedig ilyen mosolygós kibaszott zen. Amíg én úgy gondoltam hogy ez egy természetes dolog lassú kivirágzása, és semmi ok nincs stresszelni vagy taktikázni, ő felpróbált engem. Megpróbált belegyömöszölni az élete különböző részeibe, hogy beleillek-e, ami gyorsított eljárásban történik, mert Mr. Remarkable nyomja a piros csengőt, és vadássza Mrs. Remarklable-t. A ’38, és még nem volt házas’ alapvetően kéne hogy másodvélemény kérését generálja, de hidd el hogy az ember lehet annyira önámító, hogy ráfogja arra, hogy ‘csak nem találta még meg az igazit’. Ő már teljesen készen áll, felkapcsolta a taxijelet, kifaragott szép lassan egy nő formájú lyukat az életébe, amit szeretne maradéktalanul betömni, mert pénzzel ezt speciel nem lehet. Vár egy kastély, két gondosan bejelölt gyerekszobával, és egy üveg öreg bor az első hölgyre, aki nem túl eklektikus, ambiciózus, és fickánkoló ahhoz, hogy hallgasson, mosolyogjon, és bólogasson.

Hogy hiányozni fog-e? Hiányozni fognak a 270km/h-ás túrák a Porschéval, minden olyan élmény amit valószínűleg ilyen státusz nélkül soha nem fogok átélni, és hogy egy olyan férfi kiegészítője vagyok, aki annyira lenyűgöző, hogy mindenki tudja a nevét. De nem ismerem őt. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán érzelmei, vagy teljesen kiégette a milliók halmozásának lélekölő folyamata az elmúlt húsz évben. Minden lehetőséget megadtam neki hogy megnyíljon, reménytelen romantikus vagyok, és valóban meg akartam őt ismerni, fejteni, érteni, és érzelmi biztonságot nyújtani, de egy repedést sem találtam, amibe beleakaszthattam volna a körmeimet, pár ittasan elejtett megjegyzésen, és az egyébként lenyűgöző, családjával fenntartott kapcsolatán kívül. A pénz jó dolog. Csábító. Mintha az én értékemet is emelné, és már értem milyen egyszerű megadni magad neki, ha nem vagy elég tudatos. De hogy elveszítsem önmagam… soha. Boldog és csiripelő huszonéves akarok maradni, aki értékeli ha csokit kap, és nem tud hosszú és mély beszélgetések nélkül élni.

Ami Mr. Remarkable-t illeti… kívánom neked a legjobbakat. Remélem mielőtt eljön a te időd, képes leszel lebontani a falat, ami elválaszt attól hogy valóban érezz, megélj, és élvezd az ízeket, hogy ne végezd még ennél is befeszültebb, önzőbb, és nagyon mélyen magányos emberként, csak mert elvettél egy kiöregedett harmincas aranyásót, akinek fogalma sincs róla hogy ő kicsoda, vagy mert úgy gondolod, hogy egy gyerek meg fogja tölteni a lelkedben tátongó űrt. Ne menjen kárba a jó bor.

C.B.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!