Drága Anyám!

 

 

Mikor felébredek, még nem nyitom ki a szemem. Próbálok kapkodni az éjszaka alatt lejátszódott képkockák után, mint kisgyermek a levegőbe fújt színes buborékok után. De a markomhoz se érnek, máris sorra pukkadnak széjjel. Így aztán nem marad semmi, csak homályos foltok. Olyan nagyon hiányzik maga nekem, el se lehet azt mondani mennyire, egyszerű, bugyuta szavakba önteni. Mégis, csak kínzó lidércek maradtak éjszakánként maga után. Tudja, a múlt héten ágynak estem, mintha elhagyott volna a testem. Felkelni sem volt erőm, erőtlenül nyúltam a vizespohárért, ha szomjazott a szám. Nem kaptam vajas kiflit és citromos teát, azt mindig csak maga készített nekem, és diktálta belém anyai aggódás kíséretében. Én pedig megettem az utolsó morzsáig és megittam az utolsó cseppig, az volt az én orvosságom ha utolért valamilyen nyavalya. Éjjel aztán a heves lázban megint álmodtam. Szörnyű vízió volt, lángokban állt egy óriási ház, és én bent rekedtem, a füsttől fulladozva. Nem tudtam kimenekülni, üvegfalak húzódtak körém, éreztem, hogy nincs levegő, elsorvadok. Maga és Apám kint álltak a kertben, kintről néztek engem, béke honolt az arcukon, én pedig gyötrő fájdalmat éreztem és zokogtam. Nem, nem égtem. Csak a lelkem. Lángolt a ház az álmomban és eközben a testem is a láztól a valóságban. Megébredtem. Valaki vizes borogatást tett a homlokomra, halk szavakkal nyugtatott, én válaszolni szerettem volna, de csak értelmetlen motyogásra futotta, majd újra mély álomba zuhantam. Reggel a fényre keltem, és bár gyönge voltam, az élet visszatért belém. A képek tudatomba tódultak és csak csorogtak a könnyeim az arcomon, mert bár szörnyű rémálmom volt, tudtam, hogy maga, drága Anyám, maga borogatotta a homlokom. Odaátról.

 

Köszönettel öleli szerető lánya:

 

Manci

 

 

 

 

 

Krajnyik Cintia

Szólj hozzá a cikkhez