Dobozba zárva

 

Manapság ugyanis azokra használjuk a „kocka” kifejezést, akik irracionálisan hosszú időt töltenek a gép előtt ülve, valamilyen játékba mélyedve, s ilyenkor képesek szinte teljes egészében kizárni a külvilágot. Sokszor olyannyira, hogy még az alapvető életfunkciók kielégítését sem végzik el (például elfelejtenek enni, vagy nem mennek ki a mosdóba). Ők, amióta csak számítógép került a közelükbe, játszanak. Átlag 6-7 éves korban kezdődik a folyamat, és hamar függőséggé válik. Na, igen. Pontosan ez a lényeg. Hogy csak akkor vesszük észre a mellettünk, vagy éppen bennünk élő kockát, mikor az már radikális formát ölt. Pedig enyhébb verziója is képes az emberi kapcsolatok vagy a karrier rovására menni. Már gyanús lehet, ha hazaérve első a start gomb megnyomása – természetesen még a cipő levétele előtt. Majd ezt átlagosan 4-6 óra játék követi. Minimum. 

 

 

A folytonos harc, a különleges képességek, a látványvilág, a grafika, a zene, és persze az illuzórikus hatalomérzet teremtik meg egy játék magával ragadó atmoszféráját. A gyártók egyszerűen érzik, mivel lehet megfogni a digitális kor gyermekeit. Többségük inkább a fiúkra van hatással, de van, aminek a lányok is a rabjává válhatnak. „Games doesn't make people violent, lag does” – vagyis nem a játék tesz agresszívvá, hanem a „laggolás”. Ez a kocka-körben elterjedt mondás azt jelenti, hogyha akad a cselekmény, az sokkal agresszívabbá teszi az embert, mint maga a játék. Akinek ez alapján lelki szemei előtt felsejlik egy pattanásos, tízéves amerikai gyerek, aki Hulk-féle dührohamot kapva a billentyűzetet püföli az öklével és torkaszakadtából ordít – nagyjából érti, miről van szó. Ez az eltúlzott játék ékes példája. De természetesen nincs mindenkire ilyen mély benyomással a PC-k világa. Mellesleg nem valószínű, hogy túl sokan vennék innen a viselkedési mintákat, hiszen ez nevelés kérdése is. Meg kell tanulni egészséges határt húzni a valóság és a virtualitás között, hiszen ami a való életben abszurd vagy nehezen feldolgozható, az a játék világában csak hétköznapi apróság. Érdekes, hogy nem lett még belőle pszichoterápiás módszer. Mint hétköznapi szórakozás, viszont tartalmaz olyan elemeket, amik segítik a személyiségfejlesztést. Egy jó játék fejleszti az ügyességet, a logikát, a reflexet, a kreativitást – szinte felér egy tucat matekpéldával.

 

 

Ami tényleg abszolút negatívum, hogy elzárja az embert a külvilágtól, hiszen manapság az egyéni szórakozás funkciója vette át az irányítást. De mindenre van megoldás: a multiplayer, illetve LAN-partik összehozzák a barátokat. Ilyenkor persze a monitorokra irányul a figyelem, ám mindenképpen nagy előrelépés, ha sikerül egy helyiségbe terelni őket – a közösségi oldalakkal ellentétben. A „kockulás” viszont alapvetően nem társas tevékenység, hiszen éppen arról szól, hogy az ember talál egy számára kellemes világot, ahová befordulhat, ahová „bekockíthatja” magát. Ha túlságosan bennragad a játék nyújtotta irreális szerepében, akkor megeshet, hogy teljesen elzárkózik a társaságtól. Az a tapasztalat, hogy a számítógép bűvköréből való kitöréshez valami intenzív érzelmi és hangulati stimuláció szükséges, például szerelem vagy buli. A tanulás persze kevéssé motiváló ilyen szempontból. Szóval vannak pro és kontra érvek. De vajon érdemes egy barátságot vagy egy fél életet áldozni a virtuális világ oltárán? Tényleg megéri egy dobozba zárva élni az életünket? Mindenki döntse el maga.

 

 

 

 

Helle Robertina

Szólj hozzá a cikkhez