Nézlek téged és nem tudom már, hogy ki vagy. Voltak napok, pillanatok, amikor elhittem, hogy mindaz, ami a szememben vagy és mindaz, ami a szemedben én vagyok valódi. Hogy nem kell félnem tőled, vagy attól az érzéstől, amit irántad érzek. Most nézz rám és mondd el, mit látsz! A szemed tükrében talán újra mosolyogni látom az arcomat.

Mert néhanapján mikor erős vagyok, tudom, el kell, hogy engedjelek. Meg tudom tenni, igen, igazán hiszek magamban és abban, hogy a jövőt tekintve így lesz ez jó. Majd szemben találom magam a valósággal, hogy minden, amit teszek és mondok csak ócska hazugság. Hazudok magamnak és neked, hogy nem számít már a fájdalom. Hogy már stabilan állok az ingoványos talajon és közben látom, hogy egy másodperc tört része alatt süllyedek el némán ordítva.

Ott vagy velem, akkor is, ha messzire löksz magadtól, ha nem válaszolsz a ki sem mondott szavakra. Miközben szavak nélkül szólok hozzád és titkon remélem, hogy a lelked még megtalálja a néma érzést rezzenéstelen arcom mögött. Hol van az érintés, amellyel a testemet és a lelkemet simogattad? Így múlik el az igazi érzelem a pillanat tükrében? Persze tudom, az ember mindig választhat, de az érzelmek ereje odaláncol hozzád, mint egy sziklafalhoz. Szeretném tudni, hogy mi van a lelkedben? Szeretném érteni, miért nem lehetsz boldog velem? Miért van, hogy megteremtjük a saját korlátainkat, ezzel hátat fordítva mindennek, ami jó lehet? Nincs megbocsátás a szívedben önmagad felé, mert a múltad folyton átölel és a rossz út, amin akkor jártál, megmérgezi a lelked most is minduntalan.

De ki mondja azt, hogy a múltunk előtt kell letérdelnünk? Ki mondja azt, hogy nem lehetünk boldogok a jelen pillanatban, a jövő felé nézve? Miért hagyod, hogy a fájdalom és a keserűség magával rántson oda, ahova hiába nyúlok utánad, már nem érlek el. Küzdenék érted, ha engednéd még, de te ellökted a kezem és ezzel hagytad, hogy elsodródjak távol tőled. Messzire, ahol nem találom most önmagam, ahol üresség van és a reggelek, amikor kinyitom a szemem és a könnyek még mindig csak végig folynak az arcomon. Mert amikor nem vagy velem, a levegőt is nehezebben veszem. Pedig volt idő, mikor szorítottad a lelkemet, a mellkasodhoz. Mikor még nem számítottak a körülmények, tudtuk jól, hogy egymás szívének dobbanásától nyugalom lesz a lelkünkben. Megszüntettük a félelmeinket, eltoltuk a negatív gondolatokat és átadtuk magunkat annak a tiszta érzésnek, ami körülvett. Lemondani erről, hogyan is tudnék egyszerűen, mert van tűz, amit eloltani nem tud senki sem. Elvesztem a tekintetedben a kezdetek-kezdetén és most nem nézel már vissza rám.

A nehezebb az egyetlen út, és amikor tűz gyullad a szívünkben, elhisszük ez örökké tart. Így múlik el szép lassan a pillanat, az emlékünk és minden, amiről elhittük velünk marad. Egy szebb jövőben talán újra megragadsz és nem félsz majd kinyitni a szívedet felém.

• félelem lélekhangok múlt szerelem vágyódás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!