Boldogság öt lépésben!

Bódi Helga érzelmi dizájner, a Lélekhópihe közösségi oldal megalkotója. Hivatalosan pszichológus, aki beszélgetőpartnerként említi magát, mikor az öt alkalomból álló terápiájáról kérdezem. Saját módszerének megálmodója, aki az évekig tartó elemzéssel ellentétben az egyszerűséget, és az önmagunkra való rálátás lehetőségét kínálja partnereinek. Szóval afféle legjobb barát, aki ért a lélek nyelvén.

– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a lélek rejtelmeivel?

– Alapszakmámat tekintve kozmetikus vagyok, amit nagyon szerettem, mert az alkotás örömét jelentette számomra, de mikor a nagyobbik fiam, aki ma már egyetemista, óvodás lett, és megbetegedett (non Hodgkin limfómával kezelték), az életem, és az élethez való hozzáállásom alapjaiban változott meg.

Hosszú, három évig tartó periódus kezdődött akkor, ami a fiam gyógyulásával zárult, és az én szakmai váltásommal folytatódott. A fiam betegsége után kezdtem foglalkozni pszichológiával, és hosszú évek távlatából azt mondhatom, hogy életem legnagyobb szerencsétlenségében találtam meg azt a hivatást, amit igazán a magamének érzek.

– Melyek azok a legfontosabb tanulságok az emberi lélekről, amiket Egon betegségének ideje alatt tapasztaltál meg?

– Hogy akkor tudunk harmonikusan élni, ha a gondolataink és az érzelmeink összhangban vannak egymással. A fiam betegsége alatt tapasztaltam meg, hogy az érzelmeim, és a gondolataim elkezdtek külön úton járni: az érzelmeim a kétségbeesés, a félelem, a szorongás legmélyebb bugyrait járták be, az agyam pedig tudta, hogy nem tarthat velük. Ekkor találtam ki azokat a stratégiákat, amelyek sokat segítettek ennek a nehéz élethelyzetnek a helyes kezelésében, például hogy csak 24 órára gondolkodom előre, de abból a 24 órából a legjobbat hozom ki.

– Hogyan hatott az életedre a fiad betegsége alatt megélt, hosszú ideig tartó tehetetlen állapot?

– Attól a pillanattól kezdve, hogy nem dönthettem semmiről, szabadságként élek meg minden döntéshelyzetet. Amint tudatosul bennünk, hogy az életünk egy bizonyos pontján választanunk kell, megszűnik a belső kényszer, hogy mindenképpen jó döntést hozzunk. 50 százalék esély van a jó döntésre, ugyanannyi a rosszra. Ha jól választunk, megkapjuk a 100 százalékot, ha rosszul, utána megint van 50 százalék esély, hogy jó döntést hozzunk. Olyan nincs, hogy soha, egyetlenegyszer sem választunk jól.

– Mi a legfontosabb életvezetési tanácsod beszélgetőpartnerként?

– Az, hogy egyszerűen kell nézni a dolgokat. Az emberek általában túlbonyolítják az életüket, ezzel szemben én úgy szoktam felosztani a feladatokat, hogy van az én ügyem, a te ügyed és a Jóisten ügye. Ha az ember végiggondolja, mitől nincs jó érzése, általában az derül ki, hogy jelentős részben mások ügyével foglalkozik a sajátja helyett.

A fiam betegsége alatt azért tudtam erős maradni, mert oda kellett figyelnem magamra, hogy törődni tudjak a fiammal. Mondok egy példát: minden reggel sminkelek, de ebben az időszakban egyszer kihagytam ezt, és a fiam megkérdezte: “Anya, ilyen nagy a baj?” Akkor döntöttem el, hogy rajtam soha senki nem láthatja, ha nehézségeim vannak. Nem volt könnyű kitartani az elhatározásom mellett, de súlyos pillanatokban is világosan kell tudni, mit akarunk. Engem nem érdekelt, hogy ki, mit gondol rólam a kórházban; miközben a fiam nagyon beteg volt, én mindig csinos voltam és jól ápolt. Fontos tudni, hogy a hétköznapi rutinoknak, a szertartásoknak megtartó erejük van. Ennek ellenére azt látom, hogy az emberek nagyon könnyen elengedik a kapaszkodóikat. Nem tudják, milyen fontos ezeknek a szerepe az életben, ahogy azzal sincsenek tisztában, pontosan mik is az ő támaszaik, és mi mindent tartanak meg általuk. Hiányzik az emberekből ez a fajta tudatosság.

Szükségszerű, hogy az ember kialakítson egy olyan értékrendet, ami illeszkedik a személyiségéhez. Erre mindig nagy hangsúlyt helyezek a beszélgetőtársaimmal. Sokan, ha megkérdezem tőlük, tisztában vannak-e a saját érzelmi szükségleteikkel, értetlenül néznek rám, pedig ez fontos tudnivaló ahhoz, hogy boldogok lehessünk – természetesen túl az olyan kliséken, minthogy szeressenek minket…

– Mióta dolgozol érzelmi dizájnerként? Honnan ez a különleges elnevezés?

– Közel tíz éve, az elnevezést pedig az ihlette, hogy az egész életünk afféle érzelemvadászat. Kialakítottam egy egyéni stratégiát, ami egyetlen pszichológiai módszer keretei közé sem sorolható be. Nagyon hatásos, és ha nem is válik tőle problémamentessé az ember, rövid idő alatt javul a közérzete, és lesz ereje megoldani a gondjait. Megoldókulcsokat adok az emberek kezébe, egyfajta önmagukra való rálátást, amelynek segítségével kézben tudják tartani az életüket.

– Hogyan zajlik egy ilyen öt alkalomból álló beszélgetés?

– Úgy gondolom, akkor lehet hatékony a társalgás, ha nincs alá-, vagy fölérendeltségi viszony két ember között, ezért nem használom sem a terápia, sem a páciens, sem a pszichológus szót – én beszélgetek a másik emberrel. Segítő vagyok, akinek vannak lámpái, s ezeket bekapcsolva kivilágosodik az erdőnak az a része is, amit egyébként nem látunk. Az öt alkalomból álló beszélgetés kávéházi társalgás, ami kizárólag a beszélgetőtársamról szól. Szóval afféle baráti beszélgetés, amire az ember a lelke mélyén mindig is vágyott, csak eddig nem talált hozzá megfelelő partnert.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!