A spanyol-portugál keveredésről Mísia meg is jegyezte két dal között a május 24-ei Müpában létrejött koncerten, hogy olyan, mintha két személyisége lenne: a portugál fado által mélyérzésű és komoly, illetve a spanyol által viszont az Almodóvárszerű szürrealista, bohókás, folyamatosan energiával teli személy. S tényleg ilyen volt: folyamatosan viccelődött, de azért érezted a tartást benne, hogy képes arra, hogy fegyelmet tartson. Vagy amikor hirtelen az egyik szám után Mísia a zongora mögé ment, majd félperccel később kisétált egy pohár borral a kezében: az a pillanat, ahogy az egész este, úgy volt tökéletes, ahogy történt. Szabad volt. Egy határozott Nő, aki nem ijed meg attól, ha használnia kell a hangját, aki nem fél attól, ha valakire erőteljesebben rá kell parancsolnia. A magyarázat meg nagyon egyszerű: nem megjátszott határozottság az övé, nem azért erőteljesebb a karaktere, mert be akarja bizonyítania, hogy ő is tud kemény lenni, hanem ő ilyen. 68 éves. Patti Smith 76, Charlotte Gainsbourg 51. Portugál-spanyol, amerikai és brit származású francia. Fado, alternatív rock, színésznő-énekes. Három különböző karakter, három különböző személyiség, és mégis egy a lényeg: az energia, az életszeretet, az alkotás utáni vágy és tisztaság, amitől még mindig ott tudnak lenni, ahol lenniük is kell: a színpadon, a zene-, és filmiparban. Van köztük olyan, akinek híresek a szülei, van köztük olyan, aki szintén művészcsaládba született bele, és van köztük olyan, akinek átlagos és hétköznapi foglalkozást űz az édesanyja és édesapja. Három út, aminek más az alapja, máshogyan kezdték, más helyről jöttek, de mégis mindhárman sikeresek és a köztudatban van a nevük a mai napig, foglalkoztatva vannak – annak ellenére, hogy Nők, s a nőknél bizony még mindig számít a kor -, erős a kapcsolati száluk, de ami a legfontosabb: azt csinálnak az életükben, amit mindig is szerettek volna. Azzal foglalkoztak az életük folyamán, amivel szerettek volna: lehet, hogy ők is hoztak rossz döntéseket, lehet, hogy van pár olyan rész a múltjukban, amit legszívesebben letagadnának, és biztos, hogy nem is egyszer a karrierjük folyamán már fel akarták adni, de nem tették. Csinálták tovább. Az a hivatásuk, ami a szenvedélyük. Önazonosak. Lehet, hogy aki művészcsaládba születik bele, az lelkileg felkészültebb lesz, mint mondjuk egy olyan személyt, aki civilként csöppen bele az egészbe, de a végén mindegyiküknek az lesz a lényeg, hogy mennyire bíznak saját magukban. Mert a háttered, az, hogy honnan jöttél, nem harcol helyetted. A háttered nem küzd meg helyetted, viszont duplán rád adja plusz teherként a megfelelési kényszert.

Mísia-t igazi úttörőnek, a „fado anarchistájának” tartják számon. 1991 óta aktív a zeneipályán, és első sikereit először Spanyolországban, Japánban, Franciaországban és Németországban szerezte. A saját útját taposta ki e műfajon belül, s azt is lehet mondani, hogy újrareformálta a fado-t. És ezt olyan értelemben kell érteni, hogy úgy modernizálta a tradicionális stílust, hogy hű maradjon saját magához. Már abba a generációba tartozik, akik mertek és mernek a mai napig kísérletezni: a Müpában sem a tipikus és hagyományos fado-t hozta el, hanem belekeverte, összekeverte egy kis jó jazzel vagy épp a flamencoval. Úgy tartja meg a múltat, hogy közben nagyon is a jelenben van. A fadoban három jellegzetes hangszer van: a portugál-, az akusztikus- és a basszusgitár. Mísia május 24-ei budapesti koncertjén ez egy kicsit átváltozott: megmaradt a portugál gitár, amin Bernardo Couto játszott, de mellette megjelent Joao Filipe fado gitáros, és a zongoránál Fabrizio Romano. Megvolt köztük a kémiai, a bizalom, a játék. Érződött, hogy már félszavakból is ismerik egymást, de pontosan tudták azt is, hogy kinek mi a határa.

Az est első részén volt a hagyományos portugál zeneiműfaj, a szenvedélyes, mély, szomorkásabb, vagyis inkább érzelgősebb fado, amibe szó szerint belehalsz: itt egy gyönyörű és vagány estélyiruhába lépett fel. Énekhangjával akárhányszor is szólalt meg, de mindig bizonyított, pedig igazából nem kellett bizonyítania: minden hanggal megmutatta, hogy a fado mitől fado. Az ember összetörhet, és össze is fog törni az élete folyamán jó párszor, és bele is fog halni jó párszor, de már a sírás közben feltűnik a szivárvány. S ez nem ócska klisé, hogy minden rossz után jó következik, nem, hanem a fado az az őszinte valóság, ami bennünk van, csak olykor hajlamosak vagyunk nem átengedni magunkat neki. Kiabáljunk, gyászoljuk el, mondjuk ki, táncoljunk az utcán, ölelkezzünk, csalódjunk, üresedjünk ki, bármit tehetünk, csak éljük is meg. A miénk.

Majd pár szám után levonult, a zenekar játszott, csodálatosan, elringatott minket nézőket, csak lélegeztél és hallgattad a zongorát a gitárokkal és repültél... Majd ebbe a lebegésbe egyik pillanatról a másikra visszatérő elemként megjelent Mísia egy hétköznapibb szerelésben: vagányabb lett, és kicsit akkor azt érezted, hogy megérkezett. Hogy ő is pontosan az a Nő, aki tornacipőben és egy pohár borral le tudná élni az életét, hogy számára az egész világ művészet. S ahogy magyar szavakat mondott ki, ahogy beszélt hozzánk a közönséghez, abban sem volt semmi direktmód, túl játszás, egyszerűen csak a lelkesedés, a szenvedély, az erő, az adni akarás. A nyitottság, ami a spanyolokat főleg körbeveszi. A szűnni nem akaró jókedv és a nyitott elme.

• Csak viccelek. Elnézést, túl sokat viccelődöm – hangzott el a Müpa színpadán két dal

között a portugál Fado műfaj szabad szellemétől, Mísiától, aki egy olyan feldolgozáslemezt is létrehozott az aktív éveiben, ahol például egy Nine Inch Nails-dalhoz is hozzányúlt. Így mutatta meg a popzene és a fado zene rokonságát.

„I asked the violets

Whether they had no heart,

If they had one, why did they

Always hide it in their foliage?

Oh the souls of poets

No-one understands them

They are souls of violets

Who are poets too, (...)”

(Mísia: Fado das Violetas részlet angolul)

• misia fado

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!