Az oldalborda visszavág

„Ha a nőnek melege van, menjen ki a konyhából” – volt ez egyik nagy aranyköpése a humoristák atyjának, Hofi Gézának. Ma is elnevedgélünk az ilyen és hasonló aforizmákon, pedig abban az időben irónikus kifigurázása volt ez a társadalmi ranglétra és a nő furcsa és komikus viszonyának. Kellett az emancipáció nagyon, ki volt éhezve rá a világ, de valljuk be, egy kicsit túllőttünk a célon.

A feminizmus eszméjének elterjedése arra volt hivatott, hogy kiegyenlítődjenek a szerepek, a nők számára biztosítsa azokat az emberi jogokat, amelyek egy férfit megilletnek és végre egyenjogú társként kezeljék őket egy kapcsolatban, illetve az élet minden területén. Az ötlet és az indittatás remek volt, a végeredmény viszont már nem annyira. Nagyon úgy néz ki, hogy a jól ismert családmodellel együtt felborultunk az élet tengerén, felcseréltük a feladatokat és összekuszálódtak az identitások. A „házisárkányokat” leváltották a megalomán irodai szörnyetegek, és egy ilyen hatalomvágyra szomjazó nőstény néha sokkal kegyetlenebb gazdája tud lenni egy-egy üzletágnak, mint férfitársai, bosszút állva ezzel rajtuk a generációs elnyomásért. Egy csupa szív nő is át tud alakulni vérszomjas farkassá, ha az érdeke úgy kívánja, és rettegésben tudja tartani munkatársait.

Édes a bosszú, de az éremnek két oldala van, és ha valamit kapsz, valami mást el is veszítesz. Ebben az esetben a legfontosabb értékeknek mondunk búcsút; a bájos mosolynak, a finom mozdulatoknak, a kedves, törékeny női lénynek, annak a teremtésnek, akibe valóban és igazán, szívvel lélekkel egy férfi bele tud szeretni. Az egyenlőségre való törekvés miatt ma már elvárás lett, hogy egy nő a házimunka, a gyereknevelés és az otthoni szuperszexi megjelenés mellett kőkemény életutat is építsen. Véget ért a „hangyaszezon”, divatjamúlt lett a „csak asszisztensi” állás, és - hacsak nem egyik buja este vetjük be a ház urának - leáldozott a titkárnöi pozíció is. Megkaptuk cserébe a világ felét, irányíthatunk végre mi is. Mert ha egyenrangúak akarunk lenni a férfiakkal, ugyanazon a pályán is kell versenyeznünk, még magasabbra téve ezzel az amúgy is magas mércét. Müködik is ez egy ideig, félidőben viszont jön a feketeleves: a teremtés koronájának imponáló lett az önálló, karrierista nő, és már nem azért néz fel ránk, mert tökéletes a háztartás és harmonikus, hangulatos és stabil hátteret biztosítunk. Ez önmagában kevés lett, egyertelmű és természetes. Mindezek mellett legyen hivatásunk, karrierünk, és lehetőleg jópár szexi hobby-nk is, amivel a barátoknak el lehet büszkélkedni, mintha ez legalábbis egy „kinek van jobb nője” verseny lenne. Aztán jön a kiábrándító, csúf valóság: mindent nem lehet száz százalékosan csinálni, és hiába mantrázzuk, hogy „teher alatt nő a pálma”, a nap végére ebből inkább a „szagoljuk, amit téptünk” gondolat lesz. Szomorú a felismerés és hosszú az út, de végül rájövünk, hogy valamelyik területen nem fogjuk tudni hozni ugyanazt a szintet, és hanyagabb, felületesebb hozzáállást produkálunk. Az öntudatos büszke nő aligha fogja ezután a karrierjét feladni vagy azt kockára tenni, kizárásos alapon tehát a nőiessége sérül, és ezáltal a kapcsolata is. Az örökös versenyzés otthon, a vacsora előtti „kivel történt érdekesebb dolog aznap és ki milyen tendert nyert meg” szócsaták inkább két licitáló barát, mintsem két kedves beszélgetésére hasonlítanak. A kemény nő egy idő után sok lesz, ami az elején szexi volt, az később ijesztővé válik. A végzet asszonya ebben a felállásban romantikus képzelődés marad csak, a legtöbb hím pedig úgy megijed, hogy a határig nem áll meg. Mi pedig közben csodálkozunk, hogy miért nekünk kell udvarolni, kezdeményezni, és megküzdeni a választottunkért, és felháborodva, nagy csodálkozó szemekkel kérdezzük meg a barátnőinktől, hogy hol vannak az igazi férfiak. Pedig megvannak, itt vannak körülöttünk mindenütt, csak teret kellene nekik adni és, és hagyni, hogy elkényeztessenek, elkápráztassanak és nőként kezeljenek minket. Vissza kellene venni az agancsokból, felhagyni a törtetéssel, a másokon való átgázolással, az erős, maszkulin tulajdonságokkal, és talán egy kicsit többet kéne törődnünk a családi fészekkel és nem utolsó sorban „Ádámunkkal”. Sajnos, ha nem ezt tesszük, egyre több metroszexuális férfi, csalárd, hűtlen szélhámos, vagy az az úgy nevezett papucs fog majd minket körülvenni. Vagy az elkényelmesedett uraság, akinek az elvárásai a csillagos égig érnek. Esetleg az önbizalomhiányos egyed, aki nem meri hazavinni a fizetését, és hazugságokkal tetézve meséli a nem létező munkahelyi sikereit.

Mindenképp egy sérült, komplexusos embert kapunk majd, aki lehet, hogy mire hazaérünk, serpenyőben dobálja a rákot nekünk vacsorára, és megcsinálja a fürdővizünket, de sosem fog férfiasan az asztalra csapni, pedig valljuk be őszintén, hosszú távon, nekünk, nőknek azért titkon erre is szükségünk lenne. Az erőre, a biztonságra, a támasztra. Mert egy nő csak egy férfias férfi mellett teljesedhet ki igazán.

Ábrahám Erika