Abba a korba léptem, amikor a barátnőim és az ismerőseim megházasodnak, gyermeket vállalnak. Habár én még keresem életem párját – pontosabban fogalmazva passzívan várom, hogy ő találjon rám –, a féktelen bulik és átaludt hétvégék helyett egyre gyakrabban találom magam ezekben a bizonyos friss családi rendszerekben.

– Rossz anya vagyok – hangzik el a szájukból. De ha nem is mondják ki hangosan, csak rájuk kell néznem, és látom azt a megkeseredett beletörődöttséget, amivel a túlélésre hajtanak nap mint nap. Eddig azt hallottam kislánykorom óta mindenhonnan, hogy amikor gyerekem születik, az lesz a világ legcsodálatosabb eseménye, minden más értelmét veszti, és én leszek a legboldogabb ember a bolygón. Talán ez is csak egy olyan mézesmadzagféle beetetés lenne, mint a szőke herceg fehér lovon? Tény, hogy aki már felnőtt fejjel gondolkozik vagy kicsit is tapasztaltabb az életben, az tudja, hogy azért nem minden fenékig tejfel onnantól kezdve, hogy ha kilépsz az iskolából és te fizeted a számlákat.

De miért látom a nőknél sokszor az anyai lét hátráltató tényezőit? Mi vezet oda, hogy nagyon sokan egy ilyen életesemény után elveszítik önmagukat és a nőiségüket?

Huszonhét éves, egészséges nő vagyok, aki húszéves korában meg volt arról győződve, hogy három gyereke lesz. Nyilván az akkori fejemmel sok szülős társaságban még nem fordultam meg, így naivan elterveztem, hogy egykét nem szeretnék, a kettő túl gyakori, a három pedig milyen menő már. Szép elképzelés volt, és elég rövid ideig tartott. Hogy mi változott? Amellett, hogy azóta a húszas éveim alatt megéltem életem leghosszabb és legintenzívebb bulizós időszakát, bejöttek az életembe az új szereplők: az anyák. Nem a barátnő, akinek gyereke született, nem a munkatárs, akinek van egy kislánya. Hanem az anyák.

Be kell vallanom, nehéz dolog ezt a szerepkört érzékelnem, hát még azonosulni vele. Egyre többször fordul elő velem, hogy ott találom magam egy beszélgetés kellős közepén arról, hogy ki és miért nem aludt az éjszaka: valahol jönnek az első fogacskák, ők lázasak, náluk pedig csak szimplán átszoktatás van az alvásban. Ilyenkor merjen megszólalni az ember lánya, amikor megkérdezik, hogy miért karikásak az ő szemei? Az igazat megvallva, ha be is vallom, hogy én az éjszakai élet egészen más dimenzióiban keringek még, akkor sem mesélek róla sokat. 
Ilyenkor hallgatok, megfigyelek és tanulok. Természetesen közben visszakérdezek, hiszen ezért mesélnek. Hiába anyák, nekik is ki kell adniuk magukból a történéseket, amik a nap 24 órájában lezajlanak körülöttük. Sokakból csak úgy kirobban a gyermekről és az anyai létről szóló nehézségek és kihívások hada, amikor érdeklődöm, hogy hogy vannak. Fáradtak, kimerültek, elegük van. Csúnyának látják magukat, mert felszaladt az a bizonyos pár – rosszabb esetben jó pár – kiló. Ilyenkor gyakran felteszem magamnak a kérdést:

• anyaság női szemmel

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!