Annyit ostorozzuk magunkat olyan dolgokért is, amikről nem tehetünk
Annyit ostorozzuk magunkat olyan dolgokért is, amikről nem tehetünk vagy amik teljesen természetes dolgok lennének. Én például mindig azt hallgattam gyerek és fiatal felnőtt koromban is, hogy túl érzékeny vagyok. Mélységesen szégyelltem magam emiatt. Pedig legtöbbször olyankor hangzott el ez az érzékenységemet leszóló megjegyzés, amikor megbántott valaki.
Nem értettem, miért nem tudom könnyebben venni a dolgokat - ahogy azt tanácsolták, miért nem tudok olyan bántóan visszavágni, ahogy nekem estek. Nem értettem, miért engem vertek meg ilyen érzékeny lélekkel odafennt.
Manapság is megkapom még jótanácsként, hogy erősödjek meg, ne foglalkozzak vele, sz@rjam le, tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, de hosszú önismereti utam eredményeként, ma már nem élem meg ezt szégyenként. Tudom, hogy a tanácsoló valójában nem rólam beszél, pusztán magából indul ki, a saját félelmeit vetíti rám vagy a saját megküzdési mechanizmusaival próbál segíteni rajtam. Csakhogy, ezen a téren rajtam már nem kell segíteni.
Mert bár nagyon nehéz érzékeny lélekkel létezni egy olyan világban, ami nem a hozzám hasonlókra szakosodott, mégis azt érzem, hogy ez egy valóságos ajándék. Annak köszönhetően ugyanis, hogy a legmélyebb bugyrokba is képes vagyok alámerülni, a legnagyobb magasságokat is tiszta szívvel tudom megélni.
Ma már nem szégyellem, sokkal inkább félek elveszíteni ezt az adományt. Mert inkább érezzek át mindent és vérezzek ezer sebből, minthogy elnyeljen a valóságos nihil, a semmi, a közöny.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez