Ha nagyon sokáig mondasz igent akkor is, amikor valójában nemet kéne mondanod, akkor amikor elkezdesz nemet mondani, hihetetlen lelkiismeret-furdalás fog rád törni. Az elején teljesen görcsösen fogod megélni, mintha valami égbekiáltó bűnt követtél volna el, hiszen “nem ehhez szokott hozzá a környezeted körülötted, most mi lesz?

Kevésbé fognak szeretni? Mi van, ha nem fogadnak így el?” Az, hogy megtalálod a saját hangod, amit olykor érthetetlen módon - a többiek számára -, használni is tudsz, annak nem kéne elbizonytalanítania téged sőt, épp ellenkezőleg. S igen, az is a hangod helyes használatához tartozik, hogy már tisztában vagy vele, már felismered, hogy mikor éri meg hangosan felszólalni és mikor csak elengedni az egészet. Viszont már-már íratlan törvény, hogy amikor rá fordulsz e belső változás útjára, akkor velejéig rossznak fogod érezni magad, és ez az önvádlás, önmagadban lévő elbizonytalanodás elég ahhoz, hogy mások rólad felcímkézett gondolatai befolyással legyenek rád: hogy elhitessék, hogy rossz ember vagy, hogy önző és hátba támadó, miközben valójában nem az támad hátba, aki a változást már nem tudja végigkísérni? Nem az a hátbatámadó, aki ha már nem érzi irányítónak magát, aki már nem tud veled azonosulni, hiszen megváltoztál, akkor fogja magát, mindennek elmond és kisétál az ajtón mondván, “védi saját magát”? Szerintem 10-ből 8 ember felelne igennel, ha megkérdeznénk tőle, hogy ilyenkor meg szokta-e kérdezni azonnal a kisétálót, hogy mégis mitől védi önmagát? A változástól? A sebezhetőség megélésétől? Az álarcok lekerülésétől? Vagy attól védi magát, hogy már érzi, a másik számára már nem lesz minden vagy semmi a jelenléte, hogy már nem lesz képes 200 százalék befolyással bírni s irányítani őt? Attól védi meg magát, hogy a másik is ténylegesen egyenjogúvá váljon vele, akinek értéke, véleménye, szenvedélye és akarata van? Nem az a legnagyobb hátbatámadó, aki eljátssza a sebezhetőt mintha, de közben sebezhetetlen páncélt hord, amik alatt fegyverek lógnak? Nem azzal kell vigyázni, aki túl hangos a csendhez? Aki a csendet az ördögtől való toxikus környezetnek látja, mert önmagával sem tud szembenézni két percnél tovább egy tükörben?

A két legbeszédesebb dolog, ami mindent elmond egy emberről vagy épp arról, hogy éppen hol tart a fejlődésében az az, hogy mégis hogyan néz bele egy tükörbe: mit csinál, mennyire van zavarba és a zavar mégis miféle. A másik pedig, hogy mennyire tartja a szemkontaktust: képes belenézni a másik szemébe anélkül, hogy elfordulna vagy zavartan mozgolódna, illetve nevetne? Egyszerű klisének tűnhet, hogy a szem a lélek tükre, de ebből is látni lehet, hogy a klisék 95 százalékban a valóságot tartalmazzák, abból nőttek ki.

Volt időszak, amikor a tükör számomra a legnagyobb poklot jelentette. Amikor azt éreztem, hogy na ne, ezt nem, hiszen ki vagyok én, hogy magamat nézzem? Senki vagyok. Nem is tudtam szemkontaktust tartani, vagy nem számított annyira, hogy észrevegyem, hogy olykor zavartan el-elnézek egy beszélgetés közben: nem számított annyira, hogy ezzel foglalkozzak, mert annyira természetesnek vettem az egészet, annyira természetesnek vesszük néha a létezésünket, az emberi kapcsolatokat s azt is, hogy ki-ki hogy vagy épp hogyan nem viselkedik. Ehhez az időszakhoz tartózva volt olyan kapcsolatom is, akik kifordították a hozzáállásomat a tükörhöz, a social mediához, a videókészítéshez, és amikor te magad sem vagy még biztos az egészben, hogy egyáltalán mire és hogyan használod, csak azt érzed, hogy szükséged van x-re az éppen aktuális utadon, akkor a környezet véleménye és tettei óriási hatással lesznek rád. Most szeretek belenézni a tükörbe és magamra mosolyogni, mintha ezzel is jelezném magamnak, hogy igen csajszi itt vagy, és hihetetlen büszke vagyok rád. A tükör már egyenlővé vált a valósággal és a támogatással. A tükör és a fényképezés egy ingyen pszichológus, egy fokozatosan mellettem lévő belső hang, ami nem engedi, hogy bármikor a félelmet, a szorongást válasszam. A social média jelenlét a komfortzónán kívül tartás, a belső magabiztosságom: az az egyensúly, ami tökéletesen kézben tart a pocsék vagyok és az elég között. A belső szeretetemmel fokozatos törődés akkor is, ha éppen a leggyengébbnek érzem magam akár egy olyan szituáció közben, ahol nem találom a helyemet.

A tükör lett a biztos tudat, amit egykor a kapcsolataimban kerestem. Azokban a kapcsolatokban, amik a mindent jelentették, amik miatt a legmagasabb hegyről is képes voltam leugrani, amik miatt olykor önmagamról is megfelejtkeztem úgy, hogy 320 fokos fordulatot tettem közben magam körül. Azokról a kapcsolatokról van szó, akik visszatérhetnek, de már nem ugrok csukott szemmel mindent feladva értük: és ez nem az éppen aktuális helyzetüknek szól, hanem a határokról. Hogy ha kizártál valakit az életedből, akkor ne próbálj visszatérni, amikor neked van szükséged támogatásra - én se kerestelek, amikor nekem lett volna szükségem rá, és nem azért, mert fuh de bosszú, hanem mert eszembe sem jutott. És igen, visszagondolva voltak pillanatok és időszakok, amikor őrült módjára viselkedtem, akinek kényszerzubbony járt volna, vagy amikor önfeledt módjára függőségekből függőségekbe rohantam bele, mintha nem számítana az élet, mintha a nőiesség a démonság legnagyobb eszköze lenne és a biztonság egy túlértékelt fogalom lett volna. Bár az utóbbit nem is igazán kaptam meg, és egyáltalán, azt hiszem, akkor még nem is tudtam valójában mit jelent ez a kifejezés. Biztonságra és otthonra vágytam, s minél jobban vágytam rá, annál messzebbre kerültem tőle.

• érzelmek gyógyulás önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!