Egy ideális kapcsolatban megszűnik a „te” meg „én”, és „mi” válik belőlünk. A hosszan tartó, jóban, rosszban egyaránt kiállunk egymásért „mi”. Egymás részeivé, szokásaivá és életévé válunk. Ennek jó dolognak kellene lennie, ahogy két ember kapcsolódik egymáshoz, egymásért élnek és együtt alkotnak újra valamit.
Ám a hétköznapok, problémák, tragédiák, az unalom, és a megszokás közbe szólnak. A folyamatos teher és együtt töltött idő alatt megmutatkozik mindaz, amire az elején még nem voltunk felkészülve. Letöredezik a zománc a személyiségről, és a rések mögött felsejlenek azok a jellemek, amelyek másként viselkednek. Máshogy reagálunk a stresszre, a konfliktusokra, a közösen együtt töltött idő is másként fog hatni ránk, ahogyan mi azt elképzeltük. Az elején, mikor mindenki a legjobb arcát kívánja mutatni, akkor még minden olyan pillekönnyű és csodálatos.
Ám különböző csomagokat hoztunk magunkkal. Amikor még nem voltunk kapcsolatban és belelépünk az elsőbe, akkor még a tapasztalatlanság tologat ide-oda miket, később pedig aszerint engedjük magunkhoz közel az embereket, hogy milyen sérülések dolgoznak még bennünk. Sokszor a pillanatnyi vágy, az újdonság varázsa és az öröm órái fátylat húznak a szemünk elé, és nem vesszük észre, milyen kapcsolatba kerültünk – egészen addig, amíg nem óhajtunk kilépni belőle.
Független, szabad lényekként úgy gondoljuk, hogy szabad akarattal rendelkezünk az életünk felett, és akkor lépünk be illetve ki egy kapcsolatból, amikor már nem érezzük magunkat benne otthon. Ám az ember a legnagyobb rémálmában sem számol azzal, ami az után történik, hogy kivonnánk magunkat a „mi” egységéből. Mi nők és férfiak egyaránt, ha megvolt bennünk a kölcsönös tisztelet és szeretet valaha egymás iránt, akkor nem akarjuk megbántani a másikat, és igyekszünk okosan szakítani, ha kihűltek az érzéseink. Ismerjük párunk előző kálváriáit és ha bennünk van a szándék, akkor megfogadjuk, hogy nem fogunk mi rajtuk átlépni, hanem megbeszélve, békésen kisétálunk az életünkből. Talán még egy kis kaput is hagyunk magunk után nyitva, hogyha bármire szükség lenne, nem zárkózunk el egy beszélgetés elől.
Ám nem befolyásolhatjuk a másik ember érzéseit. Sokszor itt kezdődik az eleven pokol, mikor a másik szereplő olyannyira otthon érzi magát a „mi” világunkban, hogy nem óhajtja tudomásul venni, hogy valaminek végérvényesen vége. Ha úgy érzi, hogy szerelmes, akkor jönnek a féltékenységi körök: „Te biztos megcsaltál!” „Van harmadik?” „Kivel találkozol?”.
Ezek után hiába ismételgetjük a nyilvánvalót és hívjuk fel a figyelmet arra, hogy mások vagyunk és máshogyan fejlődtünk, alakultunk az élet által, a fájdalommal tört szív ilyenkor nem lát logikus magyarázatot és vakon tekint a saját felelősségére. Ha tiszteljük a másikat, mert végig gondoljuk mennyi közös percünk volt, esetleg nagy tragédiákban álltunk ki egymásért, és mindig jelen voltunk, mikor szükség volt rá, akkor ezek a kavargó emlékek és a bűntudat még utoljára arra késztethet minket, hogy maradjunk ott még egy picit. Sokszor akadályba is ütközünk, mert az együtt elkezdett életből kell kisétálni, és sokszor egy fedél alatt lakunk. Ilyenkor jön a pillanatnyi megalkuvás, az utolsó esélyek és a próbálkozások.
Látszólag minden rendben, mindenki igyekszik újra odatenni magát, de a színfalak mögött már folyik a nyomozás. Előkerülnek a telefonok, és a levelezések, hirtelen mindenhol ott terem a figyelem, mert rám telefonál, vagy véletlen elém jön munka után és szép lassan ez az osztatlan figyelem behálózza az egész életemet. Jönnek a magyarázkodási körök, hogy miért találkozunk a barátainkkal, és merre jártunk amiről nem számoltunk be otthon. Aztán jönnek a veszekedések és a féltékenységi körök, és a visszafojtott haraggal teli éjszakák. Végül mégiscsak megtelik a szív a hosszas huzavonák és meghazudtolások sorozata után, és ha az emberben megmarad a minimális individualizmusra való hajlam és nem darálta még be a „mi” közössége, akkor ígyis-úgyis lépni fog. Az összetört elme a másik félben, ilyenkor nem lát semmit.
Jönnek az éjszakai telefonálások, a visszasírások, a felelősségre vonások, majd a bocsánatkérések. Egyre nagyobb a kilengés a szidalmak, megalázások, engem mindennek elnevezett lehordások és a könyörgős, bocsánatkérős, nagyonszeretlek-es dorombolások között. A sérült fél kiszámíthatatlanná válik, mert összetört az a kép, amibe kényelmesen belehelyezkedett. Valójában még nem látja, hogy ez a változás mindkét félnek előnyére válhat, mert amelyik kapcsolat nem épül, az rombolni fog, de annyira beleragadnak az emberek a képzelt világukba és a fájdalom, meg a félelem a magánytól vadállatot megszégyenítő ösztönlénnyé teszi őket.
És ilyenkor jönnek a piszkos játszmák. Ha nem tudják lekövetni az üzeneteinket és az életünket minden fronton, ha nem használt az üvöltözés és a megalázás, és az elhatalmasodás a másikon, akkor majd használni fog a bűntudat. Ilyenkor jut el a sérült személy arra a pontra, hogy a saját testi épségével fenyegetőzik. Hogyha a másik elhagyja, akkor azt ő nem fogja túlélni. Abba biztos belehal. Vagy hozzásegít a folyamathoz. A józanabb fél a kapcsolatban ilyenkor már a sorozatos érzelmi zsarolások közepette visszarebben, hiszen senki sem kívánja, hogy más halála száradjon a lelkén, de ez a legnagyobb hiba amit tehetünk. Sokszor nem marad érintetlen a szituáció, és a másik félben addigra hatalmasra duzzadt frusztráció, megszállottság és visszafojtott harag irántunk akár tettlegességig is fajulhat. Az emberi elme sorozatos bekattanásokat produkál, amelyben a sérült fél látszólag tudatánál van, ám később semmire sem emlékszik mondandójából, vagy tetteiből. Ebben természetesen sokat segít az alkohol és mindenféle pótcselekvések is. És így jutunk el a „mi” világunkból az „énakarom” világába. „Én akarom, de te nem akarod, mert elhagysz engem, nem szeretsz! „
Csak azt nem veszi észre a sérült fél, hogy ez már nem szerelem az ő részéről. Csak megszokás, a múlt hajkurászása, és a követelőzés. Saját felelősségének teljes letagadása és minden egyéb teher másikra testálása – ez történik ilyenkor.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez