Akoholista szülők gyerekeként

Az angol királyi családban is előfordultak zűrzavarok… miért kellene bárkinek a családja miatt szégyenkezni? – teszi fel értetlenül a kérdést a barátnőm, mikor arról beszélgetünk, mennyi ismerős, barát szenved alkoholista szülőtől. Nem szívesen beszélnek róla, de ha mégis leszegett fejjel teszik, szégyelik a dolgot, pedig lehet ezt másképp is kezelni!

Tudod, az én anyám alkoholista volt, de én ezt nem úgy éltem meg, ahogy azt a környezetemben, a körülöttem élők életében látom. Amíg gyerek voltam egyszerűen csak nem értettem miért csinálja, aztán mikor felnőtt lettem, és tudatosan kezeltem a kérdést megláttam néhány dolgot, ami könnyebbé tette a helyzet (szerintem) normális kezelését. Megláttam, hogy nem tudok más helyett boldog lenni, az anyám helyett se, és nem is dolgom. Nem dolgom más problémáit megoldani! Van nekem sajátom. És mi van ha számára ez nem is probléma? Mi van, ha ez számára megoldás valamire, amit akkor sem értenék meg, ha életem végéig magyarázná? Aztán mi jogon várom el az anyámtól, hogy megfeleljen az elvárásaimnak? Mi jogon követelem tőle, hogy úgy éljen, ahogy én akarom. Talán én tökéletes vagyok? Nem. Millió hibám van, még ha nem is vagyok alkoholista. Ami a legfontosabb: nem azonosítom magam az ő problémájával. Nem csinálok úgy, mintha én lennék alkoholista. Nem cipelek olyan terhet, ami nem az enyém. Nem úgy gondolok magamra, mint egy alkoholista gyerekére, önálló felnőtt ember vagyok és ennyi. És a legfontosabb kérdés, amit fel szoktam tenni olyan embereknek, akik azon siránkoznak, hogy valamelyik szülője alkoholista: meddig akarsz még gyerek lenni? Meddig akarsz úgy élni, úgy gondolkodni, mint egy gyerek? Miért nem tudsz anyádra vagy apádra úgy gondolni, mint egy felnőtt emberre, aki dönthet a saját sorsa felől? Meddig akarsz függeni olyan dolgoktól, amelyekre nincs hatásod? Meddig van még szükséged arra, hogy az anyád ott üljön a szoknyád szélén? És miért nem tudod elfogadni olyannak, amilyen?

Az igazság az, hogy mikor elfogadtuk a családban, hogy az anyám iszik, és nem voltak többé elvárásaink felé (talán a véletlen műve, talán nem), abbahagyta az ivást. Többé már nem volt fontos a kérdés sem az ő életében, sem a miénkben. Nem kellett már megfelelnie senkinek, nem nyaggatta senki, nem szégyenkezett senki miatta. Olyannak szerettük és fogadtuk el végre, amilyen volt. Nem kellett mintaanyává válnia ahhoz, hogy szeretet vegye körül. Úgy bántunk vele, ahogy mindenki szeretné hogy bánjanak vele a családjában.

Agatha Seymour

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!