Ültem a kádban és csak engedtem magamra a forró vizet. Belégzés… Kilégzés… Mintha kifacsarták volna belőlem az életet. Egészen olyan volt, mint egy delíriumos álom, amit nem tudtam megállítani, csak történt velem. Már nem tudtam eldönteni, hogy a könnyeim vagy a víz meleg gőzének harmatát éreztem arcomon.

Hányszor játszottam már el ezt és még mindig nem tudom teljesen kezelni a folyamatot. A kezdő jeges rémületet, ami tőrként hatol szívem mélyére, véres sebet hagyva maga után, mindezt csak egy telefon pittyenés következtében. Félelmetes dolgokra képes az emberi elme, főképp, ha bizonytalansággal van ötvözve az erős képzelőerő, főképp, ha a hormonok is közrejátszanak.

Először a munkahelyemen történt meg velem. Épp nem éltük legjobb korszakunk Tomival, az akkori barátommal, egy idő után már szimplán csak eltitkolt előlem mindent, mert képtelen volt velem őszinte lenni, mert az azt jelentené, hogy fel kéne vállalnia a döntéseit és azok következményét, azt pedig igencsak nehéz. Nem hibáztatom, minden bizonnyal rengeteg erőt kívánt volna meg így megbántani azt, akit ennyire szeretünk és ezért csak szimplán inkább elrejtőzött a hazugságok és titkok köntörfala mögé.

Akkor is minden egy üzenethanggal kezdődött, ami azóta poszttraumás stressz szindróma antigénjeként azonnal működésbe lépteti a védelmi rendszerem minden egyes fegyverét. Sose felejtem el a pillanatot, mikor rápillantottam a telefonomra és csak két egyszerű szócska szerepelt rajta. “Nem megy”. Elsötétült körülöttem a világ, a fülemben ereim vérének zubogását hallottam és hirtelen nem kaptam levegőt. Valahogy kitámolyogtam a dohányzó erkélyre és lerogytam a fal tövében, cserepesre száradt ajkaimmal próbáltam levegőért kapkodni, de tüdőhólyagocskáim nem voltak hajlandóak befogadni a légcsövemből származó oxigént. Testen kívüli élményként emlékszem az esetre.

Azóta számtalan alkalommal, szinte azonnal történik a reakció. Apró konfliktus, sokszor talán az se. Órákig tartó csend. Lábaim automatikus dobolása, lüktető zaj a fejemben és az a sürgető, könyörtelen, maró türelmetlenség, hogy végre tudjak valami biztosat. Hogy minden rendben. Eközben A-tól Z-ig minden szcenárió lejátszódik a gondolataimban, onnantól, hogy mindennek vége, odáig, hogy baja esett. Próbálnám mentegetni, hogy minden bizonnyal dolga van, nem ér rá, majd megbeszéljük, ha esetleg valami gond volt. De a sötét gondolatok sokkal erősebben rászólnak az őrangyalomra, hogy ne ámítsa magát, felesleges a reményt éltetnie. Néha teljesen felesleges az aggodalom, a szorongás, de a legtöbb esetben nem véletlenül indul el a védekezési reflex. Bizonyos helyzetekben azonban önbeteljesítő jóslatként végezteti el a piszkos munkát a valóság igazsága helyett.

Rengeteget dolgoztam, hogy jobb legyen, hogy ne gondoljak erre, hogy máshogy álljak hozzá. De valahogy ezúttal is csak ültem ott a kádban kétségbeeséssel küszködve, fejemben halk imát rebegve. Mélylevegő be... és kifúj… Lassan tízig számolok és közben próbálom felsorolni fejemben az összes érvet, hogy miért butaság, amiket gondolok, mi lehet a megoldása a problémának. Debussy dallamaira egyre lassul a szívverésem és tisztul a fejem. Nincsen semmi baj. Ebben a percben pittyeg a telefonom, rápillantok a képernyőre. Tényleg nincs baj.

• agyalás érzelmek félelmek szorongás túlgondolás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!