A nyugati fal átka

Csak álmodtam, s miközben álmodtam, a valóság szintjén tudtam, már soha nem jön el. Nem fog kopogtatni az ajtón, nem fog magához szorítani, már nem én leszek számára az egyetlen, nem leszek többé sem mesehős, sem becézett állatka, megszűnök az emlékeiben, és arcul üt. Nem úgy igazán. Csak képletesen.

Azt hinné az ember, hogy a mosás eltűntet mindent. De hiába, hét év beleivódott az életünkbe. Érzem az illatát a párnán, a kanapéhuzatán, a takaróban, a függönyökben. Vagy csak illúzió? Olyan gyűlöletesen jó. Halványan felsejlik a remény, az állapot betegesen hervasztó. Néhány nap telik el, majd néhány hét, aztán hónapok. És a pulóvere esténként még mindig rajtam virít. Csak süppedek az ágyban, majd ömlengek tükörképemnek a tehetetlenségem okozta károkról, botrányosan elhanyagolt arcápolásommal elriasztok minden hangyát az ágyam alól.

Én nem akarom kibeszélni a fájdalmat. Nem tudom kibeszélni. Egyáltalán mit jelent ez? Nem lesz könnyebb, ha szavakkal elmagyarázom. Minek? Kinek? Magam sem fogtam fel mi történt, gyors volt, végzetes, és a földre vetett. Sírtam akkor, és sírok néha még most is. Már magától jön, gyakorlatom van benne, ha éppen úgy esik jól, megfékezem. Ne lássa senki a nyomorom, mert ez az, Nyomor. Hagyjon békén mindenki, a világ, az egész univerzum. A csillagok se ragyogjanak rám, menjenek arrébb, ragyogjanak odébb. A Nap se süssön ide, ahol állok. Vigye arrébb a melegét, sugaraival ragyogja be a gyerekeket, pillangókat, bohócokat, én köszönöm, de jól elvagyok. Megleszek, nélküle. Nélküled. Sőt, úgy hiszem, mindenki nélkül.

Semmim nem fog maradni. Mindent el kell tüntetnem, ki kell dobnom, össze kell törnöm, mert minden ő, minden mi, de már nincsen ő, és semmiképpen nincsen mi. Csak én vagyok, a határtalan önzőséggel és szilárd elképzelésekkel. Nem alkuszom többet, de nem azért, mert nem akarom. Már nincs hova lealkudnom. A gyomrom kitépném, mély lélegzetek kísérik a megtépázott szavaim. Még jó, hogy nem hallja senki. Zengjed világ, nincs miért aggódnod már. Üvöltsd a nép elé, de hidd el, senkit nem érdekel. Egy vagyok a sok közül, de talán az egyetlen, aki többet nem kíván ebből a részegítő mámorból. Már Vesta szűz sem lehetek, túl idős vagyok, és élve eltemetnének.

Próbálom megfejteni, hol hibáztam, és eszembe jut a fal. Pont velem szemben ott van az a végzetes fal. Az a fal, amelyre nagy reményekkel felírtam a vágyaimat. Valósággá kellene lassan érlelődniük, de semmi nem az óhajok irányba halad. A beteljesülés időre már lehetetlen. Elrontottam, ostoba voltam, tudtam, hogy hibázok, éreztem, és most ez lesz a végzetem, nem menthet meg semmi, ki kell találnom, hogyan hozom helyre. A földrajzi tudásom hozta rám a bajt, de itt nincs még vége. Fogom a filcet, áthúzom a hülyeséget, és pont ugyanazt a szöveget felírom egy másik falra, remélhetőleg már valóban a ház keleti felére, mert az a beteljesülés oldala. Ha lehet hinni a pletykalapoknak, mert az biztos, hogy ez nem valami egzakt tudomány.

De sebaj, várok, hátha utolér a keleti falra írt végzet. Jobb ötletem most még nincsen.

Szilágyi Edina

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!