Rájövünk majd egyszer, hogy az életben nincs kevésbé fontos. Amikor valami közel kerül hozzánk anélkül, hogy számítanánk rá kérdezés nélkül válik azzá. Nem lesz semmi ami megkérdőjelezné, mert a nap végén az számít, hogy ki az akiben igazán önfeledten otthon lehetünk a hétköznapokon is, amiben vannak feladataink. Akivel önmagunk lehetünk anélkül, hogy szerepet kelljen játszanunk.

Azt hiszem én lemondtam mindenről. Lemondtam arról, hogy az, ami vagyok úgy kelljen valakinek ahogy van. Arról, hogy elfogadja mindazt aki vagyok. Elfelejtettem útközben azt is, hogy mennyire fontos értékelnem önmagam és megfelelően dönteni arról, hogy kiket engedek be az életembe. Megfeledkeztem arról is, hogy milyen, ha igazán szeretnek, mert tudjátok, ha megszokjuk valaminek a hiányát elkezdünk komfortosan működni a rendszerben és amikor találkozunk vele, újra kell tanulnunk azt.

Elcsodálkozunk, hogy egyáltalán vannak még bennünk ilyen és ehhez fogható érzések. Nem is tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, ha egyszer valaki csak úgy kopogtatás nélkül ajtót nyit a szívemhez, vagy ami még ennél is elképzelhetetlenebb volt, hogy a lelkemet fogja először akarni. Úgy tapasztaltam, hogy a legtöbben csak játszmáznak, hogy óriási szavakkal dobálóznak és megfontolatlan ígéreteket tesznek, amiket elfelejtenek betartani.

Én nem tudtam, hogy mi lesz majd velem, hogy mi lesz ha ez a sok minden ilyen hirtelen és gyakran találkozik a semmivel. Mert abban a pillanatban én még semmi voltam, hónapokig azt éreztem, hogy a helyzet gátol, hogy a találkozásaim nem impulzívak de valahol reméltem, hogy létezik egy ember, akinek egészen más szándékai lesznek. Egészen elhidegültem önmagamtól, tagadásba kezdtem, megakartam változtatni valamit, ami nekem végeredményben jó volt. Jó arra, hogy felismerjek dolgokat és később önmagamat is tudjam látni. Több kérdésem lett mint valaha, az életet kértem, hogy segítsen valamiben, amiről fogalmam sem volt, hogy ott van az orrom előtt. Létezik az a személy akinek nem kell megmagyaráznom, hogy amit gondolok miért van úgy ahogy. Aki egészen hasonlóan látja a világ működését mint én és élvezni fogja, hogy hallgathat. Mindenről. A múltamról, arról, hogy mi vagyok ma és ki szeretnék lenni holnap. Aki előtt nem kell többet mutatnom, mint ami pont elég.

Amikor valami elkezdődött vagy csak valaki egy kicsit közelebb akart kerülni hozzám én elkezdtem manőverezni. Kicsit olyan volt mint egy kirakós, amibe csak egy nagyon ritka alakú és méretű alakzat illik bele. Amiről tudtam, hogy épp olyan valószerűtlen, hogy lesz mint amilyen nagyon kerestem őt. Ami persze lehetetlen. Szóval próbáltam ilyen-olyan alakzatokat beleilleszteni az én kis kirakósomba és egész egyszerűen az történt, hogy a játék kimerült. Amikor az utolsó utánit is megmagyaráztam azzal, hogy majd ha a karikát én kockának akarom látni, akkor idővel az lehet rájöttem, hogy önmagam ámítását be kell fejeznem. Már nem akartam megpróbálni, már nem érdekelt, hogy ki mit szeretne tőlem, csak az hogy feleslegesen nem rabolom sem a saját sem más idejét. Eldöntöttem, hogy ami nem szolgál azt elengedem, mert a dolgok és az emberek nem változnak.

• érzelmek érzések kapcsolódások lélekhangok párkapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!