Dr. Eva Edith Eger, aki holokauszt túlélő, írt egy nagyszerű könyvet, ami 2017-ben jelent meg a Döntés címmel, melyben a haláltábori élményeiről beszél. Személyesen olvastam a könyvet és ennek a bejegyzésnek címe utal arra, amit tanított nekem.

Eva azóta pszichológus, a poszttraumás stressz szindróma kezelésének specialistája. Segít az embereknek megszabadulni saját gondolataik terhétől, és a végleges szabadság választására bírni őket. Megosztom veletek a gondolatokat, amiket a könyvből útravalónak eltettem. Remélem megjön majd a kedvetek az elolvasásához, vagy ha már olvastátok, kíváncsi vagyok mi az amit nektek tanított.

Eva szerint a gyógyulás nem a felépülésről szól, hanem a felfedezésről.

Ahhoz, hogy elengedjünk valamit, az elfogadással kezdődik. Nem tanácsos a rossz élményeinket elzárni, mert szivárog bennünk ameddig rejtegetjük. A gyógyulás érdekében be kell fogadjuk a sötétséget, de ez nem arról szól, hogy eltudjuk tüntetni a sebhelyeinket és még csak arról sem, hogy ellátjuk azt. A legfontosabb kérdés, amit magunknak feltehetünk, hogy képesek vagyunk-e az erőnket tovább adni, a veszteségeink helyett? A szeretetet a gyűlölet helyett? 
Belső munka, hogy megtanuljunk túlélni és virágozni, hogy megtanuljunk megbocsájtani magunknak és azoknak, akik ártottak nekünk. Segíteni másoknak, hogy ők is ezt tehessék. Fájdalmas tapasztalataink nem tehertételek, hanem ajándékok. Tudom ezt elég nehéz akkor így gondolni. De később általában hálával tekintünk rájuk, mert jobbak lettünk tőlük. Perspektívát és értelmet adnak nekünk ahhoz, hogy megtaláljuk az egyedi célunkat és a saját erőnket. Ha nem bocsájtunk meg, magunknak tesszük a legrosszabbat. Így is hosszú idő mire bátrak leszünk saját traumáinkhoz, de a megbocsájtás hiányával tovább lehet húzni.

Saját felelősségünk, hogy ne mások elvárásainak kezdjünk el megfelelni, hanem önazonos énünk szolgálatában tevékenykedni. Hiszen elképesztően fontos mit hagyunk itt örökségül szeretteinknek, mert a trauma addig száll lányról- lányra, fiúról-fiúra, míg valaki nem lesz elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen vele. Ez már önmagában is egy óriási tett, hiszen sokak életét szabadítja fel azzal, hogy farkasszemet néz félelmeivel.

Eva sokáig nem tudott beszélni arról, mit élt át a táborban. A téma megemlítése hányingerrel kísérte el a mosdóba. Mígnem egyszer rájött, hogy ez így nem működik, évek óta nem. Kilépett a múlt börtönéből, belső utazásba kezdett, és megvalósította önmagát. Nehéz volt neki, le is írja. 1990-ben Edith visszatért Auschwitzba, hogy szörnyű emlékeivel és elfojtott érzelmeivel szembenézzen. Hősies tett az én szememben. Képzelem majd kiugrott a szíve, és milliószor lehetett rosszul. Mindenkinek vannak démonjai, múltja, olyan események, hibák, melyek bevillanásától is már feláll a hátunkon a szőr. Melyek aggodalommal töltenek el, félelemmel, csupán csak a gondolattól rettegünk. A felismerés segít ilyenkor, csak nem szabad hazudni magunknak.

A múltat nem lehet megváltoztatni, csak elfogadni, és levonni belőle a konzekvenciákat.

A pszichológus akkor jó, ha szenvedett már. Akkor hiteles, ha magával kezdte a kezelést, és csak azután tette fel mások életének megmentésére idejét. Mert a szenvedés univerzális dolog, de nem mindegy hogyan reagálunk rá. A munka tényleg szabaddá tesz, ha bármi áron is azt csináljuk, amit szeretnénk, ami boldogsággal tölti meg szívünket. Ennek elengedhetetlen feltétele a folyamatos megvalósítás. A valódi szabadság az, ha már a saját elménk sem tart fogva. Ki kell szabadulnunk magunkból igazából. Őszintének kell lennünk magunkhoz, és végig csinálni a folyamatot akkor is, ha már üvöltve rohannánk vissza, mert annyira fáj. Mindenkinek fáj valami. Kérdés, hogy meddig.

• lélekhangok megbocsátás traumák feldolgozása

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!