Mert megtörtént a klisé. Az lettem, meg olyan, amilyenné látszólag az élet tett. Logikus, kicsit szomorú, olyan beteljesíthetetlen. Őt akartad gyógyítani. Neki akartál segíteni. Elkéstél?

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj! A tehetetlen lélek, aki soha többé nem akarja a tehetetlenséget érezni. Menteni akar, mert őt, az egyetlent, nem tudja. Az idő múlt, a jelen így, csak búskomor lehet. De hogyan szólhatna erről az élet, miért is dobogná ezt a szív, miként akarna befejezni valamit, amit itt és most, de a holnapban sem lehet?

Mert mondom, megtörtént a klisés eseménytömeg. Hihetném, hogy pontosan ezt gondolod, de így csak én, egyedül én vélekedem. Ítélkezem. A mosolyom néhanapján fintoros, mert tudom, így tűnhet. Ezért lettem ilyen, biztosan nincs is mélyebb elhívás bennem. Talán nincsen. Biztosan eltévedtem.

Fájdalmas és elviselhetetlen volna így élni. Legalábbis így érzem.

Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet. Hitt volna benne, a lehetetlenségben, ami a tisztaszívűeknek lehetségessé válik. Gyógyítottam volna, segítettem volna, inspiráltam volna, öleltem volna, nevettem volna, láttam volna. Az igazit, a lelket, s a vágyat benne. Éljek, vagy ne éljek?

Fájna mindez, hogy az idő, s a tér e metszetén, miért olyan igazságtalan az élet. Miért nem ért össze a mindenség, miért nem volt adott a lehetőség, miért ilyen keserédes a mostani belső jelenség?

Talán azért nem fáj, mert igenis összeért a kedvünkért a mindenség.

• lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!