Pocsék reggel volt. És nem, ez nem csak annyi volt, amin, majd a reggeli kávém segít. Biztosan mind éreztünk hasonlót. Amikor még ki sem nyitod a szemedet, csak tudatodra ébredsz, és máris rád szakad a keserű valóság.

Az a nyomasztó érzés elsőbbséget élvezett a valóság érzékelésével szemben. Azt sem tudtam hirtelen milyen nap van még vagy hogy hány óra van, de az már ott volt. Emlékszem, az egy pocsék küzdelmes reggel volt.

Miközben a reggeli rutinprogramomat lefuttattam, ez az érzés szüntelenül ott lihegett a nyakamban. Nem tudtam félretolni. Korán volt még, olyan igazi szép, őszi aranybarna reggel. Álltam a konyhámban, néztem az ablakomból az erdőt, a fákat, és úgy éreztem, nem találom a helyemet. Minden annyira nehéznek tűnt és zavarosnak, de nem akartam vele szembenézni, nem akartam kibogozni, csak szerettem volna, ha ez az érzés elereszti a mellkasom szorítását, amitől egyre kevésbé kaptam levegőt. - Elmegyek futni – jelentettem ki magamnak. Történelmi, pillanatok egyike. Én és a futás..bármilyen mozgás, csak futás ne. De azt éreztem, hogy nagyon gyorsan szeretném magam lefárasztani és valahogy kiadni magamból a gőzt.

Messze..messze menj mindentől.. - ismételtem magamnak, miközben a szél csapta az arcomat. Meglepően jól esett futni, de az az érzés nem eresztett.

Aztán, ahogy találkoztam más futókkal, kutyasétáltatókkal, azt vettem észre, hogy az elmém furcsa összehasonlítási üzemmódba kapcsolt. Én a napszemüvegem mögött rejtegettem és fojtottam el a könnyeimet, miközben mindenki más körülöttem olyan könnyed volt, friss és összeszedett. Ahogy egyre jobban jelen voltam és másokra fókuszáltam, észrevettem, hogy én is egyre magabiztosabban futok, mint valami profi sportoló. Ezeken a rövid pillanatokon, amikor utam kereszteződött idegenekkel, elrejtettem a harcomat.

A testtartásom javult, és az arcomon lévő álmosolygás magabiztos mosollyá változott. De ez mégsem volt valódi, ez az idegeneknek szólt.

De miért? Miért éreztem szükségét, hogy elrejtsem a harcomat és olyan énemet vegyem elő, akinek szerintem most lennem kéne, ami szerintem helyes? Rengetek kérdés zakatolt bennem és olyan mintákat, programokat fedeztem fel magamban, melyekről azt hittem már rég nincs hatalmuk felettem.

Elrejtjük a küzdelmünket, mert megtanultuk, hogy a harc vagy a gyengeség kimutatása rossz, pedig ez nem egy elfogadható igazság.

Az életünk korai szakaszában, sokkal jobban felvállaltuk a harc jeleit. Amikor fáradtak, idegesek vagy frusztráltak voltunk, pontosan elmondtuk, hogyan éreztük magunkat (sírással és kínlódással). Egy kicsit idősebben, amikor zavarba ejtettek minket az osztályteremben, nagyobb valószínűséggel tettük fel a kezünket, és kértünk segítséget.

Fiatal korunkban még tudtuk, hogy a küzdelem az élet része és azt jelenti, hogy hamarosan valami újat fogunk tanulni.

Sajnos, ahogy idősebbek lettünk, egyre inkább elfogadhatatlanná vált a küzdelem és a kudarc. A tanárok és a szülők kevésbé voltak megértőek és türelmesek velünk. A felénk irányuló elvárások nőttek. Elkezdtünk a tökéletességre törekedni, ami persze elérhetetlen. És ezalatt megtanultuk elnyomni azt, ha éppen nem minden cukormázos az életünkben, mert az nem trendi, akkor gyenge vagy, akit hamar eltaposnak.

Valójában az az igazán ciki, amikor azt mutatjuk, akik épp nem vagyunk és óriási tiszteletet érdemel, bátorságra vall, ha valaki nem akar tökéletes embert játszani. Aki elfogadja az érzéseit, a hibáit, a kudarcait, a gyengeségeit. Aki vállalja, hogy ő is csak egy ember és ezzel nem csak önmagát, hanem másokat is felszabadít a tökéletesség illúziója alól.

- Nem kell mindig erősnek és sebezhetetlennek mutatnod magad! – tört ki belőlem. És akkor ott az erdőben, mindenki szeme láttára, megálltam és csak sírtam. Végre kiengedtem a gőzt.

• küzdelem maszk önismeret segítségnyújtás válság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!