A szeretetet pici korunktól szívjuk magunkba a külvilágból. Kicsiként még tisztán és romlatlanul fordulunk a világ felé. Aztán ahogy öregszünk, és fejlődünk szociálisan, úgy változik a szeretet fogalma számunkra.
Elkezdjük a családi kapcsolatokból kiszűrni és megtanulni, hogy mi a szeretet. Meghatározza nagy hangsúlyban a szüleinkhez fűződő viszonyunk, hogy teljes, csonka, vagy árva családban nőttünk fel. Meghatározza azt is hogy, vannak testvéreink, vagy egykén nevelődtünk, mindent megosztunk, vagy egoisták leszünk. Meghatározzák szeretetkészségünket a csalódásaink, hogy hányszor, milyen mélyen és mennyit törtünk meg egy szakítás vagy kapcsolat alatt. Meghatározzák a férfiak és a nők, családtagok és barátok, kollégák és ismerősök.
Minden emberben kialakul egy szeretetkészség. Van, aki könnyen, nagy hévvel és hamar szerelembe esik, van, aki az első érintésre is bezárul, mint egy kagyló. Van, akit nem törnek meg a veszteségek, és keményen tovább lép, van, aki elkezdi felépíteni a falait. A gyermeki őszinte szeretetből felnőtt korra így veszik ki és alakul át egy nagy játszmává az egész szeretetbiznisz. Mert biznisz lesz belőle. Elindulnak a feltételek és a követelőzések. Amennyire nagy bennünk a szeretethiány, olyannyira fogunk elzárkózni, vagy épp csimpaszkodni a másik emberre. Valójában a szeretethiányunk határozza meg a szeretetünk feltételeit.
Önmagunkhoz és máshoz mérten is. Önmagunkkal akkor leszünk szerető viszonyban, ha lefogyunk vagy meghízunk, leszokunk rossz szokásainkról, sok pénzt keresünk, elérjük az áhított életcélt, vagy nem botlunk bele mindig ugyanabba a kudarcba. Önmagunkkal nagyon kíméletlenek vagyunk. Ahogy próbálunk önmagunk sikító csendjéből menekülni, úgy festjük életünk falára a másokkal szemben támasztott elvárásainkat. Ilyenkor jön az, hogy csak akkor szeretlek, ha… ha figyelsz rám, ha elfogadsz engem olyannak, amilyen vagyok, ha szereted a főztömet, ha elfogadod az ajándékomat, ha veszel nekem valamit, ha meghallgatsz, ha meghívsz, ha elviszel, ha elveszel, ha hozzám jössz, ha gyereket szülsz, ha gyereket csinálsz, ha jó vagy az ágyban, ha figyelembe veszed az én érdekeimet, ha előtérbe helyezel a barátaiddal szemben, ha minden nap felhívsz, ha érdeklődsz, ha megölelsz, ha kiállsz mellettem, ha csak velem vagy elfoglalva, ha megcsinálod ezt nekem, ha felemelsz és boldoggá teszel…
Ha… feltételek. Észre sem vesszük, de akkor szeretünk felnőtt fejjel, ha bizonyos feltételeknek megfelelnek nekünk. Listát cipelünk magunkkal, minden egyes randevúra, hogy milyen embert várunk magunknak. Milyen tulajdonságaik legyenek, milyen fizetéssel és milyen lelkiállapottal. Ha fájdalmat okoz, ha selejtes, ha sérült, ha befordult akkor úgy dobjuk ki, mint a szemetet minden szerdán. Mi feltételekkel szeretünk. Nem tehetünk róla, ezt nevelték belénk. Ezt okozta velünk a világ. Van egy lista a fejünkben, és ha a másik látva vagy látatlanul nem ugorja meg a szintet, akkor nem méltó a szeretetünkre. És pont. Vége. Ilyen egyszerű.
Ellenben vannak olyan kapcsolatok, amik megforgatnak. Amelyektől nem tudunk úgy szabadulni, mint az összes eddigi exünktől. Akik nem olyan hatással vannak ránk, hogy bármikor gond nélkül vagy egy kis cirkusszal, de el tudunk szakadni tőlük. Ezek a kapcsolódások mélyen a lelkünkbe bújnak. Megvilágítják az ott megbúvó árnyékokat, és rámutatnak, hogy miért nem tudtunk eddig szeretni. Ha valaki, csak egy valaki egyszer úgy tekint ránk, hogy tényleg őszinte meleg szeretettel nézi az általunk leginkább gyűlölt tulajdonságainkat is – ez a szeretet mindent átformál az emberben. Először megütközünk rajta, hogy miért van az, hogy bármit csinálok vele, ő mégis áll, és engem tart a tenyerében. Nem dob el magától mert rossz voltam, nem engedi, hogy lezuhanjak mellette, csak erősen tart, amíg elmúlik a vihar a lelkemben. A tekintetében felfedezem önmagamat és rájövök, hogy a szeretet csak így lehet teljes. Ha nem szabja meg, hogyan szeressek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez