A bűntudat nem enged továbblépni
A hétvégi szomatodráma-játékokban többször is megjelent a rejtett bűntudat, mint visszatartó, lemerevítő, egyhelyben tartó, fogva tartó erő.
Ha történt egy olyan esemény az életünkben, amit nem tudunk racionálisan megmagyarázni, hogy miért éppen úgy alakult, ahogy, hajlamosak lehetünk magunkat okolni, hibáztatni, bűntudatot érezni.
Ez olyan esetekben szokott előfordulni, amikor kikerül a kezünkből az irányítás. Például azért, mert kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk. Ilyen lehet egy orvosi beavatkozás, például egy traumatikus szülésélmény, ahol nem éppen úgy alakultak az események, ahogy szerettük volna. De lehet ilyen az is, hogyha a másik fél, akivel konfliktusunk van, nem szóra bírható. Nem lehet vele megbeszélni, lezárni a konfliktust, mert elzárkózik előle. Így hát válaszok, magyarázatok nélkül maradunk.
Ez pedig ideális táptalaj a bűntudat kialakulásának. „Ha nem értem, mi miért történik, akkor biztos, én csináltam valamit rosszul” – tör elő zsigeri szinten az önhibáztatás.
Alapvető szükségünk van a lezárásra. Azáltal tudjuk hova tenni magunkban a történteket, ha valahogy lekerekítjük, lezárjuk. És ha más utat nem találunk erre, akkor akár képesek vagyunk egyedül elvinni a balhét, felelősséget vállalni az egész konfliktusért vagy kudarcért, hiszen így legalább le tudjuk zárni az esetet- legalábbis azt hisszük.
Valójában nem zárjuk le, hanem a tudatalattinkba befagyasztjuk, egy jó adag bűntudattal. Ez a bűntudat pedig nem enged minket továbblépni. Tudat alatt elkezdünk vezekelni. A cselekedeteinket az kezdi el irányítani, hogy jóvá akarunk tenni valamit, amit el sem követtünk. Például egy traumatikus szülésélmény esetén az anya tudattalanul egész életében vezekelhet a gyermekénél, mindig a kedvében próbálva járni, ezzel magához láncolva őt. Vagy egy lezáratlan szakítás után mindent megtehetünk azért, hogy bebizonyítsuk a világnak: érdemesek vagyunk a szeretetre. Holott ezt nem kell bizonygatni…
Ahhoz, hogy tényleg le tudjunk zárni egy lezáratlan konfliktust vagy egy traumatikus eseményt, a belső világunkban kell körülnéznünk, és lejátszani, lekerekíteni a konfliktust életünk azon szereplőivel, akikhez az tartozik. Így tudjuk feloldozni magunkat a téves bűntudat alól, így kerülnek a helyükre a dolgok, és így tudunk elkezdeni saját magunkra figyelve a saját utunkon haladni. Ezt csináljuk a szomatodráma-játékokban: a konfliktusok lejátszása által felszabadítjuk magunkat, és a beragadtságból el tudunk kezdeni újra mozdulni, továbblépni, élni az életünket.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez