A bizalom egy sérülékeny hártya az emberek kezében. Állandóan rejtegetjük mindenki elől a belső énünket, mindenki csak a felszínt kapja meg. A bizalomért vérrel kell fizetnünk, míg beérünk a másik körébe.
Nagyon sok beszélgetést kell lefolytatnunk, játszmát kell végigugranunk, tesztet kell lefutnunk és próbát kell kiállnunk, míg elérünk az ember lelkéig. A fokozatok attól függnek, mennyire sérült a másik bizalma a szívben. Dolgoznunk kell folyamatosan a kapcsolatainkon, a tisztaszívűségünkön és az őszinte kommunikációnkon, ha be akarunk férkőzni egymás kegyeibe.
Hiszen a bizalmat ki kell érdemelnünk. A bizalmat bennünk nem mi erőltetjük rá a másik emberre, nekünk csupán az ítélethirdetés marad, hogy maradunk, vagy mennünk kell. Amint belépünk a bizalom titkos ajtaján, olyan világ tárul fel előttünk, ami más számára rejtett maradt: a másik valódi énjét láthatjuk kibontakozni. Ha minden nap ápoljuk egymásba vetett hitünket és bizalmunkat, akkor ez a kötelék szabad, szoros egyúttal rugalmas lesz. A bizalom embert emel fel a sárból. Az, hogy a másik látja bennem a lehetőséget, a bennem rejlő titkokból is a legjobbat hozza ki mindent látó szemüvegén keresztül, azzal én felemelkedhetek a másik szeretete és bizalma által. Bízni kezdek önmagam titkos tartalékaiban.
A hit és bizalom bennem szárnyakat ad, és olyan lehetőségek felé repít, amiről korábban magamba zárva még nem is álmodtam. A bizalmat én adom a másik kezébe. Tőlem függ, hogy egy ember idegen marad, vagy életem részévé emelem őt. Kizárólag tőlem függ, hogy kit mennyire engedek át a rostán, és ki hol akad fenn. Én irányítom világomba az embereket azáltal, hogy kellő mennyiségre kicentizett teret adok nekik. Van, aki bálteremben táncol velem, van, aki a kertkapuig érhet csak el. Nincs átmenet, ha nem akarom, vagy mindenkit szeretek, és feloldódhatnak bennem.
Ám csak egyszer, egyszer ejtsd le a szívem és kiűzetlek. Egyszer szakítsd el azt a vékony hártyát kettőnk között és menekülj, mert utolér a haragom. Egyszer kell, hogy ellopj valamit a lelkemből, kiforgass vagy meghazudtolj, és akkor kiadom az utad. Sokat kell dolgozni azon, hogy megszerezz és megtarts, ám lehelet könnyen el lehet veszíteni engem. Amint az első pillanatban csattan a szívem a padlón, akkor már késő. Nem lehet összefoltozni, nem lehet meg nem történtté tenni. Ha a bizalmi háló elszakad az olyan, mint amikor a párkák elvágják a sors fonalát. Ott valami végérvényesen és megállíthatatlanul meghal két ember között. És nincs visszaút. Az arc ismét bemerevedik, a szív bezárul, a lélek kiesik az isteni kegyből és menthetetlenül ismeretlenné válsz szememben. Mert játszottál a szívemmel és vesztettem általad. Mert megmutattam kincseimet és te randalírozni kezdtél köztük, míg el nem törted lényem.
Tényleg ennyire fekete és fehér az egész? Ennyire haragszunk a másikra, mert elvette azt, ami a miénk, vagy csupán magunk naivságát vetítjük ki a bűnösre és saját felelőtlenségem miatt mást űzök el? Hiszen én a saját testemből nem űzhetem el magam! Nem büntethetem meg magam a hibás bizalmam miatt, nem emészthetem magam örökké, mert megcsaltak, megloptak, hazudtak vagy átvertek. Nem űzhetem el a gondolataimat, de téged elűzhetlek. Mi marad nekem? Szorítom haragomat, mint olvadt vasrudat a kezemben, hiába éget, hiába fáj, mégsem engedem el büszkeségem koronáját, mert az áldozat én vagyok.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez