Diagnózis. Nem szeretjük ezt a szót, mert olyan válaszokat takar, amelyekre sokszor nem vagyunk felkészülve. A saját testünk rabságában élünk, hiszen nem tudjuk, mit okozunk magunkkal odabent. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy forognak a fogaskerekek, mennyire funkcionálunk megfelelően, egészen addig, míg nem találkozunk a diagnózissal.
A diagnózis olyan, mint Mózes; vízválasztóként ítél életünkben. Innentől kezdve kétféle ember létezik: az egészséges és a beteg. Nem is vesszük észre, de a két fogalmat a mi hozzáállásunk változtatja meg. El lehet vegetálni, létezni, de nem élni egészen addig, amíg fel nem emésztjük mindazt, ami bennünk van. Utána pedig jön a szembesítés pillanata.
Kerülgetjük, lehetünk optimisták vagy hipochonderek, de végül a szakember szava überel mindent bennünk. Mi most betegek vagyunk. Zavar van a rendszerben. Defektet kaptunk. Jönnek a receptek és a gyógymódok. Az olvasgatás és a kérdezgetés egészen addig, amíg meg nem bomlik az elme az újabb kérdőjelektől, melyet bizonytalanságunk szül. Ott állunk leforrázva, nézegetjük a leleteinket és elkezdjük latolgatni az esélyeket. Gondolkozunk és pörgetjük az elmét, hogy hol siklott félre minden. A baj megvan, akkor most kit hibáztassunk? A munkahelyet? Párkapcsolatot? Magányt? A stresszt? Az orvost? A szomszédot? A barátokat? Vagy önmagunkat?
Minden betegség a szervezetünkben egy alapos vészjelzés. Nem véletlenül került oda. Természetesen elfogadom, hogy az orvosok szeretik méregetni az ember hajlamát vagy egy betegség örökölhetőségét, ám ha nincs ott az adott konfliktus a testünkben, én úgy gondolom, nem jelent volna meg. Mert nem lenne tanító szerepe. A legnehezebb megpróbáltatások sosem akkor jönnek el, amikor minden rendben van az életünkben. A legnehezebb harcok a gödör alján keresendők. Ott mérettetik meg bennünk, mennyire vagyunk képesek küzdeni az életünkért. Mennyit vagyunk képesek tenni azért, hogy újra egészségesek legyünk? Szeretjük vajon magunkat annyira, hogy képesek legyünk meglátni a fényt az alagút végén? Hogy lássuk a folyamatot, hogy kifelé vezet minket a lelki konfliktusainkból? Minden betegség, és fizikai fájdalom egy tisztítótűz a léleknek. Amikor nincsen semmi más a sötétben, csupán a mindent áttörő és felülíró fizikai fájdalom, akkor két út születik: vagy végleg eltörik valami a test terhe alatt az elmében, vagy új harcos születik.
Sosem szerettem a végleges diagnózisokat. Talán ilyen az alaptermészetem. Amikor az ember úgy jön a világra, hogy nincs esélye túlélni, akkor talán beleszületik egy harcos attitűdbe. Rengeteget harcoltam. Leginkább azért, mert én magam zúztam bele a testemet olyan betegségekbe és negatív lelki spirálokba, ahol először önmagammal kellett szembe néznem. Nálam az első mozzanat mindig az volt, hogy önmagamra haragudtam. Hogy képes voltam eddig hagyni elfajulni a dolgokat. Hogy megint lézengtem és nem éltem az életem. Hogy nem figyeltem oda, csak tettem a kötelességem. Hogy nem szerettem magam eléggé ahhoz, hogy megmentsem magam. Utána jött a beletörődés. Beteg vagyok. Most ez és ez a bajom. Tény. Ott van a papíron.
Utálom, hogy meg vagyok bélyegezve. Az én nyomorom egy a listán a sok közül. Ugyanúgy sorban állok a gyógyszertárban és a rendelőnél, mint a többi betegtársam. A helyzetem nem különb másénál. Talán szánalmasabbnak érzem magam. Lúzernek, mert ezt is sikerült elszúrnom. Aztán a fájdalom, amit a testemben érzek magával ragaszt a jelenbe. Nincs más csak az, ami átfut a testemen. Amit érzékelni képtelen voltam eddig a testemből, most minden porcikámban éget, és jelez, hogy lépni kell. Utat mutat a végtelenbe. Szembesülni a kudarccal, azzal, hogy ez így eddig nem volt jó úgy, ahogy éltem az életem, mert kárt tettem magamban, így most másik tervet kell szőni. És helyet kell csinálni ennek a bélyegnek is; beteg vagyok. Kirekesztve a meg nem értett egészségem tudatától.
A beteg embernek sok ideje van gondolkodni. Mivel sokszor ágyhoz kötött az állapot, vagy olyan mértékű odafigyelést kíván, hogy akarva-akaratlan a betegségünk köré szövődnek a gondolataink, így lassan azonosulunk a jelzővel; nekem xy bajom van én xy-onos vagyok. Ez vagyok én. A betegségem is én vagyok. Ilyenkor is két utam van: belemerülök az önutálat majd az önsajnálat enyvesen tapasztó mocsarába, vagy pedig kifújom a levegőt, befejezem a hisztit és megvívom a csatát.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez