Nem olyan egyszerű megfogalmazni ezt. Azt a lelki folyamatot és folyamatokat, ami végig kíséri egy kapcsolat létrejöttét s majd a végét is. Emlékszem, hogy nehezen mondtam ki, hogy szeretlek. Előtte harcoltam a végletekig egyaránt saját magammal éppúgy, mint a külvilággal, a közvetlen környezetemmel. Akartak valamit láttatni, én pedig szorosan kapaszkodtam az én puszta ideálomba.

A barátságodba. A nyíltságodba. Az eszeveszett őrültségeinkbe. De talán a legjobban abba, hogy szavak nélkül is értettük egymást. Hogy megszűnt a világ, ha mi összekerültünk. Szerettem a folyton-folyvást lévő vicceinket, amiket előre meg se beszéltünk; spontánok voltunk együtt. Szerettem a felhőtlenségünket. Tényleg pont akkor rontjuk el, amikor hivatalosan is kimondtuk, hogy akkor próbáljuk meg együtt? És elrontjuk egyáltalán?

Mi van akkor, ha nem rontunk el semmit, mert ilyen egy jónak mondható aktív párkapcsolat? Változik a viszonyunk, ami talán nem is baj, mármint nem baj, ha más lesz, csak idő kell, hogy megszokjam. A lassan kialakuló újfajta kötődést egymás iránt. Amikor már a levegőben is benne van a közös tér, a közös nappalok és éjszakák, a közös gondolatok. Idő kell, hogy a barátság fogalmát teljes lényemmel együtt át tudjam konvertálni szerelemmé. Idő kell, hogy ráébredjek arra, hogy valójában mi nem elég már belőlünk a számomra, hogy miért érzem azt, amit, miközben belül tisztában vagyok mindennel. Idő kell, hogy elfogadjam, hogy már nem leszünk olyanok, mint az elején, közben pedig sokkal többek is lehetünk.

Arra jöttem rá, hogy amikor kiborulok és őrült libaként viselkedem, (mert igen, mi nők erre képesek vagyunk, de minek is szégyellném? Minek is szégyellni?), akkor valójában a félelem beszél belőlem. És a barátságunk hiánya. Az a barátságunké, ami az elmúlt négy évben az életem része volt. Az a barátságunké, ami este 10-kor írt Viberen, vagy épp hajnal háromkor hívott fel, csak azért, mert el szerette volna mesélni, hogy milyen volt a napja. Vagy, aki rögvest írt a szabadidejében, hogy merre vagyok és nem futunk-e össze. Vagy akivel hány átitatott vodkás éjszakánk volt. Közben pedig az az igazság, hogy a talapzat állandó maradt. Még ugyanúgy a barátom vagy, még ugyanúgy felhívsz hajnalok hajnalán, és ugyanúgy mindent leírsz és kimondasz magadból, és ugyanúgy itt vagy akkor is, ha most azért nehezebb lett egy picit. A kötődés miatt. A kötöttség miatt. Attól a valami miatt, amiért ez egy párkapcsolat lett. És aztán rájövök, hogy valójában semmiféle hiány nem alakult ki, csak félek. Félek a ragaszkodástól. Félek a túl komolytól, mármint, hogy lett egy ember, akire rányomódott az otthon felirat.

És aztán rájövök hirtelen, hogy amiket az előbb írtam, az mind butaság. Mind magyarázat-kreátorok, mert tudod mi az igazság? Hogy saját magamtól félek. Félek a berögződéstől tudat alatt: hogy elhagynak, mert nem vagyok elég jó, bár ez a rész azért nem sűrűn jelenik meg, - lekopogom -. Már nem. Félek attól, amiket hiába fogadtam el már magamban, hiába küzdöttem meg velük, azért a múlt az múlt marad, és nyomot hagy a lélekben. Tartok a „mi” -től. De a legjobban önmagamtól tartok: hogy kijön az az énem, amit nem lehet visszafogni.

• barátság boldogság kapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!