Annyira dühösek vagyunk. Annyira dühösek vagyunk egymásra. Szétfeszít minket a vágy arra, hogy közelebb kerüljünk, de ez az átkozott düh csak egyre távolabb taszít.

Pedig gyógyítanunk kéne egymást. Talán ez a legnagyobb esélyünk, mégis ész és szívvesztetten tévelygünk és nem állunk rá egymás pályájára. Pedig gyógyítani tudnánk egymást. Pedig nincs más esélyünk.

Az emberi kapcsolatok olyanok, mint egy jól felszerelt automata. Benyomsz egy gombot és kapsz valamit. Csak itt nem azt, amit választasz. Hanem valami teljesen mást. Nem azt, amire számítottál. Itt, ha benyomsz egy gombot a másikon és van benned igazi szeretet, rád ömlik minden, ami nem olyan lesz, mint a tündérmesékben. Olyan lesz, mint a horrorfilmekben, sötét, félelmetes, fájdalmas, mindent szétfeszítő. Itt nem az elvárásaid és az illúzióid szerint kapsz, hanem pont azok lebontásáért.

Pedig ezek a találkozások ajándékok. Ilyen találkozások ritkán születnek. Kevesen bírják ki. Kevesen vállalják azt, hogy alászálljanak a Pokolba. A másikért. Mert tévedés azt hinnünk, hogy egy igazi és mély találkozás nem az lesz. Az is.

A kérdés az: Te kiért mersz alászállni a Pokolba? Ki az, akire megrezdül minden sejted? Akiért annyi erőd lesz, hogy ha kell ezt is végigjárod vele? Ki az, aki mindezzel megtanít a feltétel nélküli szeretetre? Az igazi feltétel nélküliségre, ahol nem számít, hogy mikor hív, mit ígér, mit tesz, mi az elvárásod?

Miért nem számít? Mert végre meg kell látnunk azt ami, a felületes világunk mögött van. A lelkeket. A sérüléseket. A traumákat. A küzdelmeket. A félelmeket. Azt, ami a Pokolban van. Egy olyan világban, ahol mindenki csak Mennyországot akar. Egy jól idomuló társat. Gyógyultan, teljesen, engedelmesen.

De, "Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni." Annak annyira kell szeretni, hinni, bátran belemenni a másikba, remélni, érezni, félretenni az elvárásokat, mint amennyire csak azok tudnak kik megjárták már a félelem minden útját a szeretetért.

• érzések lélekhangokból

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!