A Hóember

Az emberi kéz formálta hideg valóság a Hóember. Kavicsokkal kirakott mosolya felmelegíti a szíveket. Répa orra sárgán üt el a hófehér tájtól. Piros sálja és sapkája egyedivé varázsolja a kerek pajtásai közt.

A Hóember az örömteli pillanatok szobra. Múlandó a léte, de az emléke beleszövődik az építők gondolataiba. Három részét a testének nem is olyan könnyű munka elkészíteni. Görgetni, görgetni, és görgetni kell a hókupacot, s a picike hógolyó lassan hatalmassá duzzad. Egymásra kerülnek a részek, és a gondos kezek barátságos vonásokat készítenek a Hóembernek. A télnek pajtása a Hóember.

Gyermekként nem értettem a bámulatos kis szobrokat. Mindig féltem, hogy a nagyok rosszul tudják, s valójában nem is élvezik a hideget, és csak szenvednek a kinti fagyban a csodálatos Hóemberek. De amikor láttam, hogy mit művelnek velük a nap sugarai, kezdtem elhinni, hogy a felnőttek jól tudják a világ dolgait. Szerettem volna egy arany középutas megoldást. Hogy ne olvadjon el a Hóember, de ne is fázzon a fagyos fuvallatban. De nincs ilyen megoldás. El kellett fogadnom, hogy egy Hóember élete ennyire múlandó. Aprócska gyerekként egy télen megsajnáltam a Hóemberemet, mert úgy véltem, oly kevés élmény jut neki a világból. Bántott a gondolat, hogy szinte nem is ismeri az életet. Csak egy utcát lát, néhány szomszédot, kutyákat és cicákat, no meg néhány autót. Ennyi látnivaló jutott neki a hatalmas világunkból. Így kimentem hozzá minden nap. Beszéltem hozzá. Elmondtam neki, amit a hat bölcs évem alatt megtanultam. Elmeséltem neki mindent, amiről úgy gondoltam, hogy tudnia érdemes.

S amikor a tél elkezdett búcsúzni, végignéztem, ahogyan a Hóemberem egyre kisebb alakban áll az udvaron. Lassan lepotyogott a répa orra, a kavics szemei és a széles mosolyú szája, a sálja és a sapkája. Csak egy nagy tócsa maradt utána. De azt is felszárították a nap sugarai. Rossz volt látni, hogy az önfeledt percek szobra elolvad. Semmivé lesz a fizikai valóságában, de könnyítik a lelket az átélt boldogság emlékei a Hóemberrel. Bármikor felidézhetem őket, a kicsi képkockák pörögnek előttem.

Húsz év telt el, s azóta is rajongásig szeretem a Hóembert. Mert nincs még egy ilyen fagyosan kedves emberi teremtmény. A télben, számomra most is a Hóemberek léte a legszebb. Ott ragyognak az udvarokon, feldobják az utcaképet, boldogságot lopnak a szívekbe. A Hóemberek megalkotása az élet legszebb pillanatai közé tartoznak. Csupa szív és csupa kacaj. S talán, amikor a földi boldogság ezen hírvivői elolvadnak, mindaz, amit képviselnek, a világ részeivé válnak, és észrevétlenül beköltöznek a szívekbe. Így voltaképpen, nem is tűnnek el nyomtalanul az emberek emlékeiben.

Szilágyi Edina

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!