Önmagunkba vetett hitünk
Van az a pont, ami a lelkünkből mindent elnyel. Abban a pontban nem marad más, csupán a rákényszerített erő, hogy mozdulnunk kell valamerre, különben darabokra hullik az élet körülöttünk.
olvass továbbAz írás számomra nem terápia. Szertartás. Formába öntöm mindazt, ami nap, mint nap átfolyik rajtam. 2013-ban kezdtem a fiókot mellőzve, a közönség elé tárni írásaimat, Anonyma álnéven. Írásaim a szívről szólnak: emberi kapcsolódások, küzdelmek, a női lélek aspektusai, spiritualitás.
Van az a pont, ami a lelkünkből mindent elnyel. Abban a pontban nem marad más, csupán a rákényszerített erő, hogy mozdulnunk kell valamerre, különben darabokra hullik az élet körülöttünk.
olvass továbbA gondolatoknak hatalma van. A kimondott szónak már teremtő ereje, két ember viszonylatában. Napjainkban a fizikai agresszió egészségesebb elmében és szervezetben nem elfogadott. Az, hogy tettel ártok a másiknak, ezzel megakadályozva, hogy ő jól érezze magát, elfogadhatatlan társadalmunkban. De mit mondanak a szavakról?
olvass továbbAz emberi létben az a legérdekesebb, hogyha egész ügyesen kevergetjük a szálakat magunk körül, akkor nincs szükségünk önismeretre. Figyelmünket lekötik a körülöttünk zajló ügyek, és pontosan elég számunkra, hogyha minimális szinten érinti meg a lelkünket. Felelősséget nem kell vállalnunk tetteinkért, mert mindig a környezet határozza meg saját nyomorunkat, olyan nem létezik, hogy a pokolra mi taszítottuk magunkat.
olvass továbbMáshogy ér a reggel. Lassan nyitom szemem, lelkemen a nyugalom érzete pihen. Nem szorít a mellkasom már, nem fojtogatja hirtelen feltörő hiány. Csak a csend dobolását hallgatom fülemben. Régen ismerősnek hitt érzések kavarognak fejemben, míg alvó arcodat figyelem.
olvass továbbEgy idő múlva elérkezik az a pillanat, amikor két ember között fellobban a láng, és beindul a kémia. A találkozások, hosszú beszélgetések, andalgások, randevúk és forró éjszakák után egymás karjaiba sodródva kijelentjük egyszer csak, hogy kapcsolatban vagyunk. És akkor előkerülnek kelléktárunkból a jól bevált sémák.
olvass továbbAz erőszak jelenléte egyidős az emberiséggel. Mindig jelen volt, ahogy a háború és a hozzá tartotó veszteségek is. Együtt járt az új birodalmak hódításaival, az emberek behódoltatásának eszköze volt mindig is. Hiába járunk modern időkben, az emberi aberráció mindig jelen marad. A szégyen ráforrasztja az emberi torokra a szavakat.
olvass továbbMindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor az élet markába szorít bennünket és érezzük, innen nincs kiút. A megoldások lehetőségei sorozatosan elfogynak hitünkkel együtt, és magunkra maradunk a kétségeinkkel kézen fogva. Folyamatosan körbe-körbe járunk a problémáinkon, egyre nagyobbra dagasztva a körülöttünk kialakult káoszt.
olvass továbbNagy ütközéseket és közeledéseket élünk meg éveink során. Találkozunk, kézenfogunk, eszmét és telefonszámot cserélünk, egymás karjaiban kötünk ki. Majd összemelegedünk. Először veszekszünk majd sokadszor. Hazudunk vagy megcsalunk. Érzelmileg kimerülten elengedjük egymás kezét és ülünk egyedül a sötétben.
olvass továbbMeg nem értettségünk miatt folyamatos konfrontálódásban vagyunk. Két ember viszonya egészen addig tart harmóniában, míg meg nem ismerjük egymás árnyoldalait. Nem ismerünk rá a másikra.
olvass továbbÉletünk során előbb-utóbb megtanuljuk, hogy teljesen lényegtelen milyen emberek vagyunk, úgysem fogunk maradéktalanul megfelelni a közvéleménynek. Számtalan pozitív, öntréningező írás juttatja eszünkbe, hogy fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk és miénk a boldogság, de kevesen szólnak arról, milyen az, amikor mindezt képesek keresztülhúzni.
olvass továbbNem bírom ezt a csendet. Hallgatni a forgalom távoli zúgását, ami úgy cseng a fülemben, mintha robbanás utáni légüres térben csak a mindent betöltő csengés uralkodna. Ablakomból kiábrándultan meredek a szürke hajnalban a kifakult város felé.
olvass továbbAz utóbbi hetekben nagy port kavart egy újabb híresség tragikus elvesztése. Chester Benningtonnak, a Linkin Park frontemberének halálában az volt a legfelkavaróbb, hogy nem egy túladagolás, vagy baleset végzett korán vele, hanem a kegyetlen és lassú szenvedést okozó kötél által vetett véget az életének.
olvass továbbTisztelet. Ez a szó már kimondva is olyan hivatalos. Kihúzott vállak, bennakadt levegő, egyenes tartás. Eszembe jut róla az, amikor kicsiként tiszteltem a felnőtteket. Az óvónénit, az igazgatót, a tanáraimat, a szüleimet. Tiszteletről mindig felidéződnek azok a rokonaim, akik a vita hevében mindig arra hivatkoztak, hogy azért kell tisztelni őket, mert ők a szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik.
olvass továbbVan valami megfoghatatlanul és visszavonhatatlanul balladai az emlékeinkben. Álmainkban, véletlenül felsejlő emlékeinkben, más színekben és fényekben köszön vissza a gyerekkor. Akkor még a félelmeink alaptalanok voltak, az álmaink irracionálisak és az élet a máról szólt.
olvass továbbDiagnózis. Nem szeretjük ezt a szót, mert olyan válaszokat takar, amelyekre sokszor nem vagyunk felkészülve. A saját testünk rabságában élünk, hiszen nem tudjuk, mit okozunk magunkkal odabent. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy forognak a fogaskerekek, mennyire funkcionálunk megfelelően, egészen addig, míg nem találkozunk a diagnózissal.
olvass továbbMeglátjuk és megismerjük egymást. Jobb esetben kölcsönös a játék, jönnek a beszélgetések, jó poénok, együtt nevetések és felszabadult pillanatok. Kézenfogva, vagy derékon ragadva járunk egymás társaságában nappal vagy éjjel egymást takarjuk be önmagunk lelkével-testével.
olvass továbbA világ egy határtalan univerzum, mely sok kis személyes dimenziónak ad teret. Ezekben a pici világokban önálló gondolatok, világképek, elképzelések, félelmek és remények laknak. Mindannyian annak a békésnek hitt tudatban élünk, hogy az általunk értelmezett világ az egyetlen.
olvass továbbNem tudom, merre jártál, amióta elmentél. Min mentél keresztül, és hogy telnek napjaid. Vajon most milyen kérdések foglalkoztatnak, és változott-e valamit az életed? Könnyebbek lettek a problémáid, vagy még mindig a mindennapok súlya alatt szenvedsz? Vajon boldogabb vagy, vagy magányosabban telik az idő, amióta elmentünk egymás mellett?
olvass továbbAz emberi elme az idő pörgése miatt a folytonossághoz szokott. Nem szeretjük a végleges dolgokat. Ahol egyszer figyelmet, szeretetet, szavakat, és önmagunkat – szenteltük valakinek vagy valaminek, onnan képtelenek vagyunk nyomtalanul eltűnni.
olvass továbbErről a mai „divatos” népbetegségről szakemberek és kollégák számos értekezést írtak már. Én szeretnék egy kicsit írni a kezdők lelki vonulatairól, vagyis betekintést mutatni, hogy milyen egy IR-es élete a nagy diagnózis után?
olvass tovább