Amikor az egyszeri tévés tehetségkutató nézője kis híján kidobta a készüléket az ablakon, ugyanis kiszavazták a hihetetlenül jó énekest, akkor nem tudhatta előre, hogy miképpen is kapcsolódnak majd össze egykori Fekete Lyukas, vagy éppen metálklubos, vagy éppen popzenei emlékei (utóbbiért annyira azért nem volt oda annak idején). De hát ilyen az élet, és lehet, hogy a „minden ugyanaz másképpen jeligéhez” híven, most íme összeállt egy nagyon szórakoztató csapat, ahol végre lazán és hátradőlve örülhet az ember, és inkább a lejátszó gombját nyomja be, mint a tévét. Kertész Csabával, a Créme de la pop zenekar gitárosával beszélgettünk.
|
Amikor az egyszeri tévés tehetségkutató nézője kis híján kidobta a készüléket az ablakon, ugyanis kiszavazták a hihetetlenül jó énekest, akkor nem tudhatta előre, hogy miképpen is kapcsolódnak majd össze egykori Fekete Lyukas, vagy éppen metálklubos, vagy éppen popzenei emlékei (utóbbiért annyira azért nem volt oda annak idején). De hát ilyen az élet, és lehet, hogy a „minden ugyanaz másképpen jeligéhez” híven, most íme összeállt egy nagyon szórakoztató csapat, ahol végre lazán és hátradőlve örülhet az ember, és inkább a lejátszó gombját nyomja be, mint a tévét. Kertész Csabával, a Créme de la pop zenekar gitárosával beszélgettünk. A kilencvenes évek világa hogyan kerül a harmincas évek feelingjébe? Erőszakkal. A harmincas évek francia jazzének, a manouche swing-nek nagyon nagy rajongója vagyok. Ha nem is ájulok el, vagy kezdek zokogni, mint a Woody Allen filmben (A világ második legjobb gitárosa), de mindig lenyűgöznek Django Reinhardt felvételei. Nem is annyira a virtuózitása – persze az is -, hanem azok a gyönyörű dallamok, amiket megkomponálni sem lehet, neki meg csak kiszaladtak az ujjai közül a legnagyobb természetességgel. A 90-es évek dalai valami furcsa nosztalgiát ébresztenek bennem és a többiekben is, ezekre táncoltunk a nyári táborban, a focipályán berendezett táncparketten, ezekre próbáltunk csajozni és akár akarjuk, akár nem, mindannyian - akik ebben a korszakban voltunk tinédzserek – tudjuk a szövegeket és fülig ér a szánk, mikor megszólal egy ismert sláger. 
Hogyan választjátok ki az eljátszandó dalokat? Pont a fent említett érzés segít kiválasztani a dalokat. Ezekhez mind van valamiféle kötődésünk. Komoly, vagy teljesen komolytalan emlékek, de egyik sem közömbös. Szerintem mindenki egyetért abban, hogy a 90-es években elképesztően bugyuta dalok ezrei születtek, mégis szeretettel gondolunk vissza ezekre és jókat nevetünk az egyszerű és lényegre törő refréneken és a gyakran összefüggéstelen versszakokon. Más daloknál meg épp az ellenkezője derül ki, mikor foglalkozni kezdünk velük: a Hip Hop Boyz nóták hangszerelései Egri Leventének köszönhetően szerintem a mai napig megállják a helyüket, vagy egy Dobrády Ákos számról kiderül, hogy más stílusban is ugyanúgy él és működik. A Tankcsapda meg ugye örök... Gondolkodtatok-e azon, hogy az inverz hogyan festene, vagyis például hogyan szólna a swing metálban? Most belegondoltam... Jó kis Ella, meg Sinatra slágerek finn troll-metál stílusban. Ez a jövő egyik fontos feladata, azt hiszem. Mitől működik a remake? Szerintem attól, hogy emlékeket lehet előcsalni az emberekből. Sokszor még egy rossz remake is sikeres tud lenni emiatt. Remélem, azért a miénk nem ez a kategória... Meg persze egy dalhoz a feldolgozással valami extra üzenetet is hozzá lehet adni. Például a swing nálunk valamiféle humort kölcsönöz ezeknek a számoknak. |
Ezért született a „Hegyekbe Fönn” –höz egy videóklip-szerűség is: régi, 30-as évekbeli rajzfilmekből összevágtam azokat a részeket, amik nekem a zene bolondságát adták vissza, így aztán már három világ keveredik, ami szerintem nagyon szórakoztató. Mikorra jön ki a nagylemez? Gyűlnek szépen a dalok, lassan aktuális lesz ezen gondolkozni, de még nem tűztünk ki időpontot. Hogyan kell elképzelnünk egy próbát? Gyakorlatilag végignevetjük a próbákat. Nagyon jó hangulat szokott lenni, Kristóffal fejhangon „huhogunk” (ez a vokálozás), ami már magában is elég lenne, Boogie, pedig még ezt azzal fokozza, hogy különböző módokon interpretálja a dalszövegek legmagvasabb részeit. Legutóbb a Shygys feledhetetlen „Hello” c. dalát próbáltuk és én vállaltam a rap-et, aminek volt, hogy csak az első soráig sikerült eljutni, mert nevetésbe fulladtunk. Szóval nem egy vonósnégyes próbát kell elképzelni. 
Látsz-e esély arra, hogy egy nagyobb koncertre meghívjátok az eredeti előadókat? Ez már a megalakulásunk pillanatában felmerült, mint ötlet. Én szeretném, ha egyszer összejönne, remélem, az eredeti előadóknak tetszeni fog, amit műveltünk a dalaikkal és ők is jól fognak szórakozni, ha meghallják. Bokros László |
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez