Azt szoktad mondani, hogy ne mástól várd a megoldást - mégis volt olyan helyzet, amikor mások segítsége nélkül nem ment volna? Mennyire tudod elfogadni a segítséget?
Nem szeretem a pióca típusú embereket, akik tálcán várják a sült galambot és folyamtosan zaklatnak a kérdéseikkel, ha segítséget szeretnének, viszont szeretem ha információhoz jutok. Az, hogy ki hogyan hasznosítja a kapott információt, már rajta múlik. Volt rá példa, hogy valaki megkeresett interneten, hogy kamionos szeretne lenni és a segítségemet kéri ebben. Én elmondtam neki minden hasznos információt a cégünkről és összekötöttem a megfelelő személlyel. Onnantól kezdve neki kellett megoldani a dolgokat. Én is ezt szeretem. Tégy jót és jó dolgok történnek… Erről jut eszembe, hogy kimentem dolgozni Hollandiába 2010 környékén. Másfél hónapot töltöttem ott, utána megszűnt a munkaviszony és Németországba mentem. Ott álltam az utcán, mint egy csöves és gondolkoztam, hogy mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik régi vezetőm Németországban dolgozik. Szerencsére meg is találtam a telefonszámát a telefonomban és amikor felhívtam, mondtam neki, hogy munkát keresek, mire ő kérdésekkel felelt: mennyit szeretnél keresni, hol szeretnél kamionozni, milyen nyelveket beszélsz? Öt perc múlva már a zsebemben volt a cég neve és címe, ahol vártak dolgozni. Ebben az esetben is csak információcsere történt. Nem kellett senkinek odajönni velem a főnökhöz, mindent magam intéztem. Odasétáltam a céghez. Életemben nem találkoztam még azzal az emberrel - azt kérdezte voltál már Angliában? Mondom voltam. Renault Magnumot vezettél már? Mondom igen. Itt megjegyezném, hogy ez egy 20.000.000 Ft értékű autó plusz még az áru értéke, ami legalább ugyanennyi, szóval nem gyerekjáték. Erre az idegen - tessék, itt a kulcs, itt írd alá, holnap reggel Birmingham. Ott dolgoztam másfél évig. Még egy történet… Emlékszem, hogy gyermekkoromban jártam furgonosokkal ruhákat árulni. Az volt a dolgom, hogy kivezettem a mikrobuszt és segítettem kipakolni, aztán eladni az árut. Az apukám szervezte nekem ezeket a munkákat. A furgonos mindig érdeklődött az apámról, amikor együtt dolgoztunk és tudtam jól, hogy azért visz magával, mert ismeri az apámat. Szerintem ez nem jó az ember önbecsülésének. Engem ne arról ítéljenek meg, hogy ki az apám, hanem inkább az apámat ítéljék meg a fiáról, akire büszke lehet. Szerintem ez az, amit el kellene érjenek az emberek. Én is erre törekedtem és át is billent a mérleg.
A kitartó edzésnek köszönhetően 2013-ban és 2015-ben is lefutottad a félmaratont. Hogyan fér bele még ez is a sok munka mellett az életedbe? Mik a terveid a jövőre nézve? Vannak hasonló célok?
Világéletemben utáltam futni. Ez lehet, hogy ostobán hangzik, de így van. Kapus voltam és a kapusok általában nem szeretnek futni - én is rühelltem. A mai edzettségi állapotomban a félmaratont kétszer futottam le egy héten belül. Én nem az aranyérem miatt csinálom, hanem mert pozitív energiával tölt el és sikerélményt ad, hogy meg tudtam csinálni. Most arra készülök, hogy a maratont is végig tudjam szaladni. Csupán azért szeretném, hogy egészséges legyek. Csodálatos dolog leparkolni a kamiont és elmenni kocogva várost nézni kamerával a hátamon és így edzeni magam. A mai napig bevett szokásom az ilyen városnézés. Gyakran vagyok fáradt a munkaidő lejártával, de sosem állok meg, mindig aktívan töltöm a szabad perceimet is. Amint kimozdulok, minden megy magától. Mivel a munkaidőből nem faraghatok le, a pihenőidőmet kell úgy beosztanom, hogy mindenre jusson. Van, hogy úgy fér bele minden a napomba, hogy csak öt órát alszom, de szerencsére annyira meg van edzve a szervezetem, hogy bírja az iramot. Örökmozgó vagyok. Mosollyal az arcomon szeretnék meghalni - úgy, hogy el tudjam mondani, tettem valamit az egészségemért. Emlékszem, amikor a keresztanyámat mentem meglátogatni a halálos ágyán a kórházban, akkor mind üveges tekintetű emberek között haladtam a kórteremig. Rákos osztály volt. Látszott, hogy mindenki reményvesztett viszont nem vagyok biztos benne, hogy mindent megtettek, hogy jobb életük legyen. Jó lett volna elbeszélgetni velük, de nem tettem. Ne adja Isten, de ha oda kerül a sor, hogy lejár az idő, akkor panasznak nincs helye. Mindenki viseli a döntései súlyát és következményét. Egy történetet hadd meséljek még el. Felmentem Németországban egy hegytetőre. Csak 400 méter hosszú, de nagyon meredek útszakasz volt. Úton fölfelé találkoztam egy 60 év körüli emberrel és közben jött egy nagyobb emelkedő. Szó szerint éreztem, hogy mozog a pólóm, annyira vert a szívem. Meg is kellett állnom, nehogy szívrohamot kapjak. Az öreg csak mosolygott és elhaladt mellettem. Mire kimásztam a csúcsra, ő már fent beszélgetett a barátaival. Magukhoz hívtak és kérdezték, hogy mi van, nem bírtad fölfelé? Azt mondtam, nehéz terep volt. Nem baj, eddzél még kicsit és menni fog - válaszolták. Nem tudtam, hogy kik ők és ők sem ismertek engem, mégis ott, akkor ez nem számított. Egyek voltunk a természetben és kaptam egy nagy adag jó energiát tőlük. Engem ezek az élmények tesznek boldoggá. Visszatérve a terveimre edzés terén, szeretnék egy szálkás, erős felsőtestet. Most még a fegyencedzés vonz a futás mellett.
Mi a legnagyobb érték számodra? Miért?
A szabadság. Szerintem ezt meg sem kell magyarázni :)
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez