Válaszokra várva

Én még az utolsó esélyeken is ültem egy kicsit. Csak ment vele az időm, mert felesleges volt. Aki ebben a cipőben járt már tudja, hogy nehéz. De valahol az élet mindig egy kicsit jutalmaz minket. Nehéz helyzetben lépni valamilyen irányba félelmetes és ez után nincs de, mert az. Szóval mindegy mire gondolunk pontosan, ha tudjuk, hogy jól döntünk végül megtesszük azt. Pontosan önmagunkért, de nem tehetjük meg másokkal, hogy várakoztatjuk őket. Miért? Mert önzés, az önzés olyan formája ami az emberekben jó mélyen benne van. Az önzés, amiben az én erősebb mindennél és ott a bármi áron való érvényesülés a cél.

Nem Te, csak Én! Kit szeret az, aki csak saját magát látja? Szomorú, hogy mindennel tisztában vagyunk, minden létező képességünket ismerjük. Kivéve azt amit csak egy másik ember válthat ki belőlünk. Nem ismerjük a szerelmet, sem a kötődést és a hiányát sem ismerjük a másiknak. Mert mindenkit máshogy érzünk magunkban. Van akit mélyen és van akit kevésbé, de a fájdalom az közös bennünk. Tudjuk milyen a veszteség és az is, ha valami nem lehet teljesen egészében a miénk. Ezért alkukat kötünk a reménysugaraiban és a hétköznapokban azokon a borúsabb napokon elhagy minket az. Nem süt ránk a nyugtató reménykedés, hogy majd valamivé válhatunk. Csak az marad, ami a mostban történik és valahol tudjuk, hogy ez holnap se lesz másképp. Mi mégis megfejtéseket találunk és olyan dolgokkal magyarázzuk azt amit nem is kellene amik valótlannak bizonyulnak.

Miért? Mert a tettek ezt mutatják, mert a cselekmények elmaradnak és csak válaszokra várnak. Pont úgy mint mi magunk. Mi pedig kiszolgáljuk magunkat a mindennapos önámításunkkal, hogy elviselhetőbb legyen a hiánya valaminek amiről csak elképzeléseink vannak. Olyan dolgokra vágyunk, amiket ismerni szeretnénk, egy embert szeretnénk aki készen áll arra, hogy elvárások nélkül beengedjen és utat építsen az életünkbe magának. Akaratot és erőt szeretnénk látni, hogy úgy kellünk ahogy vagyunk és ami ettől is fontosabb, hogy most kelljünk neki. Mert nem érünk rá, valójában csak az idő ami nincs sem nekünk sem neki. Csak ő ezt még nem tudja így amit Te már igen!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krausz Dominika

Nem kötelességből írok, a tollamnak szüksége van valamire, ami megihleti. Sosem tudtam úgy alkotni, mintha ez egy megoldandó feladat lenne. Tizenkét évig versenytáncoltam, úgy tartják a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá. Ezt a szenvedélyt mára az írás jelenti számomra, ez az én "váram", ahová ha kell elmenekülhetek és úgy érzem adhatok magamból valamit másoknak. A célom, hogy amikor olvassák a bejegyzéseimet, érezzék magukat jól az emberek egy olyan helyen a világban, ahol értékre lelhetnek. Függetlenül attól, hogy öröm vagy csalódás van a lelkükben, találjanak a soraim közt valamit ami hasznos lehet számukra bármilyen élethelyzetben.