Tényleg nem bűncselekmény az sem, ha a bántalmazó azt mondja, valami megtörtént, holott nem történt meg?

Jess Hill írta le a könyvében, a „Mert kihozod belőlem az állatot” című könyvében, hogy „Mert végül is az nem bűncselekmény, ha valaki azt követeli, hogy a barátnője ne találkozzék többé a családjával. Nem bűncselekmény előírni neki, mit vegyen fel, hogyan takarítson, vagy mit vásárolhat a boltban. Nem bűncselekmény bebeszélni az ember feleségének, hogy értéktelen, sem az, ha olyan a légkör, hogy a nő nem meri egyedül hagyni a férfit a gyerekekkel. Nem bűncselekmény az sem, ha a bántalmazó azt mondja, valami megtörtént, holott nem történt meg, sőt annyiszor elmondja, hogy az áldozat már azt sem tudja, mi a valóság és mi nem az. Nem lehet vádat emelni valaki ellen, aki az egész családját az áldozat ellen hangolja. És mégis, ezek a kontrolláló viselkedésformák jelentik a vészcsengőt a családon belüli emberölés előtt.”

A fizikális erőszak nem alapvető része a verbális bántalmazásnak, viszont magasabb százalékban sajnos, a vége öngyilkosság, vagy gyilkosság lesz. A fiatalok körében az öngyilkosság aránya elég ijesztően stagnál, sőt évről-évre mindig növekszik egy kicsit. Általában kiderül, hogy a háttérben lelki bántalmazás húzódik meg, vagy családon belüli erőszak. Verbális bántalmazás az is, ha folyton csak a negatívat hallod magadról: hogy mennyire rossz vagy, szánalmas, ronda, ostoba, szerencsétlen, és hogy egyáltalán semmire sem fogod vinni az életben. A tinédzserek körében minden harmadik fiatal ki van ezeknek a bántalmazó szavaknak téve. Verbális bántalmazásnak számít a szeretetnélküliség, a biztonság nélküli élet, de az is, ha már a szeretet átesik a ló másik oldalára, és a ragaszkodásunkkal, a látszólagos nagy szeretetünkkel megfojtjuk a másik embert. Bántalmazásnak számít az is, ha megpróbáljuk irányítani a másik életét, mert azt tartjuk, hogy mi sokkal jobban csinálnánk helyette az életét, és amúgy is nekünk több tapasztalatunk van az életben.

Volt olyan kapcsolatod, ahol nem érezted komfortosan magad, mégis maradtál, mert féltél, hogy mit fognak szólni mások?
Volt már olyan kapcsolatod, ahol egy idő után észrevetted, hogy öntudatlanul is, de minden a másik emberről szól? Hogy nem szándékosan, de mindig úgy jön ki a lépés, hogy a saját elvárásaid és vágyaid és álmaid helyére a másik elvárásai, vágyai és álmai kerülnek?
Volt már olyan kapcsolatod, amikor a másik négyszemközt mindig csak a rosszakat mondta a barátaidról, a családodról? Aki úgy viselkedett, mintha nem tudná elviselni, hogy másokkal is jóba vagy?
Volt olyan kapcsolatod, akinél úgy érezted, hogy mindent is megtennél neki, és talán meg is tettél? Milyen volt akkoriban az önbizalmad, az önszereteted önmagad felé?
A szüleid szeretete az irányodba: fullasztó olykor, vagy teljesen biztonságos?
Érezted azt néha, hogy megfulladsz a családod körében? Mit csinálsz, mit mondasz akkor?
Volt olyan társaságod, ahol olykor fullasztó volt a légkör, ahol a barátságos és szeretetteljes ugratások néhányszor átcsaptak igazi bántásokká? S amikor ezt szóvá tetted, vagy más szóvá tette a társaságból, akkor csak egy legyintés volt a válasz a többiek részéről?
Mikor volt az első olyan pillanat, olyan emberi kapcsolat, amikor először érezted azt, hogy szereted a másik embert? Amikor először találkoztál a gyakorlatban is azzal a kifejezéssel, hogy „szeretet?”