A kimondott szó ott lebeg a levegőben ahogy a nevünkre gondolnak, és az emberi elme és emlékezés szubjektuma, hogy ki mire emlékszik belőlünk. Látta vajon a lelkemet is, ahogyan segítségért kiáltottam, és adott pillanatban képtelen voltam többre, vagy csak a saját konfliktusának árnyékában ragadt, és ezzel azonosít most már? Vagy látom-e vajon, hogy én voltam kegyetlen, mert nem akartam, hogy fájjon, vagy szerettem volna, hogy a másik ember is szenvedjen, ha már képtelen engem kiszolgálni? Súlyos kérdések ezek. A válaszok pedig csendet követelnek. Egy belső elvonulást a világ zajától.
Amilyen érdekes a sorsunk, mindig adódik ilyen pillanat az életünkben. Én ezt ébresztő pontnak nevezem, amikor a lélek ráébred cselekményei tükrére, amit a világ tart neki. A legszebb az egészben, hogy ebben a pontban az elme kristálytisztává érik, látni kezdjük az összefüggéseket, összerakjuk a mozaikdarabkákat, és megértjük, mikor milyen feladatunk volt egymással. Önmagunkra hagyatva, mégis új tapasztalásokkal és felfedezésekkel folytathatjuk utunkat tovább. Nem szükséges minden pillanatban a múltba révednünk, ne legyünk önmagunk két lábon járó gyászai. Az önsajnálaton egy bizonyos ponton túl kell lendülnünk, és irányt kell váltanunk. Hajtani kell a harmóniánk, saját belső dallamunk felé. Meg kell hallanunk azt, és meg kell hallanunk a másik emberét is. Ha egymásra nézünk, akkor ne csupán a felszínt lássuk, hanem értelmezzük a benne élő tudatot is. Ahogy újra felfedezzük a régi és új szereplők között a helyünket, úgy áll helyre az egyensúly az életünkben. A kimondott szót már nem szívhatjuk vissza, viszont minden pillanatban miénk a döntés, hogy most mit mondunk.
Szeretünk, és elengedjük egymás kezét. Nem tarthat sokáig egy kapcsolódás sem, ahhoz nagyon mélyen be kell fogadnunk egymás lelkét, és még így sincs biztosíték rá, hogy együtt folytatjuk tovább. Mert szakadások bárki lelkében történhetnek, konfliktusok születhetnek majd elhalnak köztünk, de mindig figyelnünk kell erősen egymásra. Ha látom, hogy zuhanni készülsz és ezért tolsz el magadtól, akkor csak állok, és nyújtom a kezem. Nem ragadhatlak magammal fel, nem erőszakolhatom rád a jelenlétem, csak várhatom, hogy egyszer majd újra megfogod a kezem. Ha nincs szükség a szeretetemre, akkor azt méltósággal és fegyelemmel viselem, és útnak engedlek. Ha betöltöttem a rám ruházott szerepet az életedben, akkor mennem kell tovább.
Ha közös az utunk, a szálak mindig összefutnak és akkor újra megismersz majd egy másik embert bennem. Látni fogod, milyenné tett engem az idő, és mennyire megváltozott a lelkem, mióta elmentél. Lehet, hogy most nem én fogok az életről panaszkodni, hanem te és én mindezt végig hallgatom, mert tudom, te is megtetted értem. Más szemmel fogunk nézni egymásra, mert már más emberek leszünk. Újak és valahogy mégis régiek. Mert összekötnek minket az emlékeink, melyek mellé mindig alkothatunk újat. Ha a szeretet végtelen, és az alapja ott rezeg a lelkünkben, akkor nem félek attól, hogy elveszítselek, mert újra egymásra fogunk találni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez