Szerelemből nem gyilkolunk – a családon belüli erőszakot ne akarjuk romantikus szálra felfűzni

„Miért maradt mellette?”

Egy bántalmazó kapcsolat nem az elejétől kezdve bántalmazó kapcsolat. A kapcsolat nem erőszakkal kezdődik, hanem úgy, mint minden más kapcsolat: szeretettel, és egyre jobban kialakított bizalommal, illetve kötődéssel. Amikor az erőszak megjelenik az adott kapcsolatban, az áldozat már biztonságban és szeretve érzi magát a partnerétől sőt, talán jobban kötődik hozzá, mint saját magához. Ez adja az egésznek a nehezített pályáját a félelem mellett: hogy „mégis hogyan hagyhatnám el, amikor szeretem? Amikor jó volt hozzám? Biztos csak túl sok stressz éri mostanában…” Ismerős ez a kifogás? Amikor mentséget próbálunk keresni a másik bunkó, illetve nem elfogadó viselkedésére?

Bocsátottál már meg valakinek csak azért, mert szeretted, pedig eléggé csúnyán viselkedett veled?
Bocsátottál meg valakinek valami olyat, amit még magadnak sem bocsátottál volna meg soha?
Kinek bocsátasz meg könnyedebben: másnak, vagy saját magadnak?

„Engem biztos sosem tudnának korlátozni, és bántalmazni. Meg is ölném, aki megpróbálná.”

A bántalmazás olyan, mint egy porcica a szoba egyik sarkában. Nem veszed rögtön észre, néha egészen véletlenül fogod észrevenni, vagy épp akkor, ha eléggé közel mész hozzá. Van, hogy egy seprűvel vagy porszívózás közben egy mozdulattal eltünteted és el is felejted, hogy valaha ott volt, majd legközelebb ugyanígy eltünteted, ugyanígy nem csinálsz neki nagy jelentőséget, és ez újra és újra megismétlődik. A bántalmazás láthatóságát és a vele való viszonyát, amikor először jelenik meg az adott kapcsolatban, ehhez a porcicához tudnám hasonlítani.

Jess Hill: Mert kihozod belőlem az állatot című könyvét olvasom éppen, ami a családon/a párkapcsolaton belüli erőszakról szól. Rengeteg olyan történet van, ami arról szól, hogy a bíróság a bántalmazó félnek, (nagyobb százalékban ez az apa szokott lenni), ítéli oda a gyereket, és attól választják el hónapokig, aki épp hogy feljelentette és meggyanúsította a bántalmazó felet. Egy traumát átélt személy, ha kikerül a bántalmazott környezetből, akkor a sokkhatására nem mindig képes összefüggően beszélni, és nem mindig lesz képes logikusan visszaemlékezni azokra az eseményekre, szavakra és akár tettlegességekre, amik megtörténtek vele. Vele szemben viszont az, aki bántalmaz, maga lesz a kívülálló szempontjából a megtestesült józanság, a nyugodtság, és a teljesen összeszedett és értelmes mondatok kommunikátora. A bántalmazás sosem a bántalmazót viseli meg, hanem akit bántalmaznak, akit korlátoznak.

Volt már olyan személy a közvetlen vagy/és közvetetlen környezetedben, akiről lerítt, hogy nagyon is jól tud manipulálni?
Volt már olyan párkapcsolatod, ahol valahogy mindig a másik vágyai, álmai, gondolatai teljesültek, pedig látszólag mindenben téged támogatott, mintha csak és kizárólag te lettél volna számára a legfontosabb?
Volt olyan, amikor rád mondták, hogy hajlamos vagy befolyásolni az embereket?
Ha visszagondolsz, akkor gyerekkorodban, a szüleidtől mit láttál, mit tanítottak meg ezzel kapcsolatban neked? Hajlamosak voltak akár mindenáron, a te akaratodon kívül is valami felé lökni, mert szerintük az jó lesz neked? Mennyire lett igazuk?
Volt már részed olyan kapcsolatban, ahol előbb vagy utóbb, ha nem is nagyon, de azért érezhetően korlátozni próbálták a szabadságodat?
Volt már olyan szituáció, ahol a túlságosan nagy birtoklási vágyat imponáló féltékenységnek láttad? És rád melyik a jellemzőbb: a bizonytalan féltékenység, vagy az a tudat, hogy „ő az enyém, és senkinek nem adom?”
Hallottad már azt a mondatot, hogy „azért csinálom, mert szeretlek?” Mit éreztél, és mit érzel most utólag, ha erre a mondatra gondolsz?
Bármiféle kapcsolatban érezted már azt, hogy a másikkal bármit megtehetnél, bármit kérhetnél, mert szeret annyira, hogy megtenné neked? És ez mennyire volt valódi szerelem?