Hagytad, hogy körülrajongjanak. Hagytad, hogy én sose tudjam, mikor leszel ott, és mikor kell várnom a percet, hogy megcsörrenjen a telefon. Engedted, hogy szomorú legyek, és olykor magányos, melletted is. És a napokon, amikor el akartam menni, visszatartottál, mert neked az épp akkor úgy volt jó. Visszahúztál, és a világot adtad nekem. Egy időre. Egy rövid időre. Addig, amíg a remény csillámpora újra befedte a szemeimet.

Visszatartottál, mert féltél attól, hogy senki sem fog úgy szeretni, ahogyan én. Hiszen mindig el is mondtad, hogy nem lesz még egy olyan, mint én. Hogy nélkülem nem akarod sem most, sem később. És tudod az volt a baj, hogy én mindig elhittem. Hittem neked, és hittem benned, hogy ezúttal másképp lesz. Hogy ezúttal bebizonyítod, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy végre felvállald önmagad. Hogy szeretsz engem eléggé ahhoz, hogy ne csak akkor borulj térdre előttem, amikor ki akarok lépni az ajtódon.

És látod, mégis ide jutottunk. Te és én, múlt idővé váltunk. Egy nap még átölelve, könnyeinket törölve szerettük egymást, ma pedig már csak az emlékeimben élsz, és a valóságban csak két idegenként éljük az életünket tovább. Szomorú, de igaz, hogy egy napon, ha majd szembejössz velem az utcán és rád nézek, csak annyit fogok mondani, hogy te voltál a fiú, akit valaha szerettem.

További írások itt!

Instagram ITT 

• elengedés elválás érzelmek lélekhangok szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!