PUBLiCUM PORTRAIT - Sándor Anikó
Életre kelhet-e egy kitalált facebook karakter? Átveheti-e az irányítást az életünk felett az általunk generált alteregónk?
Mit jelent a mesterséges intelligencia? Átok vagy áldás a közösségi médiában való folyamatos jelenlét? Sándor Anikóval, legújabb „Hamis profil” című könyve megjelenésének alkalmából találkoztam a PUBLiCUMBAN, a Gozsdu udvar mellett, ahol a virtuális közösségek mellett megtalálható a valódi is, persze szinte biztosak lehetünk benne, hogy a valóságban megtörtént események szinte azonnal kikerülnek a közösségi média valamelyik felületére. Az étlap gyors tanulmányozása után Anikó egy csoki soufflét kért, és pedig a padlizsánkrémre szavaztam.
A Földön egyre kisebb terület jut egy emberre, a közösségi média viszont mintha megduplázta volna ezt az élhető felületet. Közben pedig mégsem. Szerinted ez jó dolog, vagy éppen az ellenkezője, egyelőre még beláthatatlan, és veszélyes kaland?
Mindenképpen kétélű dolognak tartom a virtuális világban való létet. Nagy segítség lehet, és rengeteg veszélyt rejt. Az előnye talán mégis nagyobb, mint a hátránya, és nem feltétlenül amiatt, amit az okosok mondanak, miszerint megkerülhetetlen marketingfelület, végtelen adatbázis és hasonlók. Hanem azért, mert iszonyúan elmagányosodott világban élünk, és a közösségi médiában való folyamatos jelenléttel az az illúziója támad az embernek, hogy nem is magányos. És talán tényleg nem is az… Ki mondja meg, hogy az ott kötött ismeretségek, kapcsolatok mekkora értéket képviselnek?
Én azt is pozitív dolognak tartom, hogy a folyamatos chatelés miatt többet írunk és olvasunk.
Én elsősorban emocionális oldalról közelítem a kérdést. A környezetemben sok magányos ember van, akik az internet és a facebook segítségével élnek túl. Sok-sok kapaszkodót kapnak a virtuális térben, a komoly, nagy problémákon való átsegítéstől kezdve az egyszerű, hétköznapi dolgokig. Ennek a könyvnek az ötlete például úgy jött, hogy el akartam adni valamit az interneten. Ám időközben belegondoltam, hogy ezzel nagyon kiszolgáltatom magam, hiszem aki érdeklődik, az rögtön kapcsolatba léphet velem, elkéri a telefonszámomat, s végül, amikor találkozunk, hogy átvegye a tárgyat, már egy csomó mindent tud rólam. Ezért - és most leleplezem magam - létrehoztam egy hevenyézett, alkalmi fake-profil, kifejezetten az értékesítéshez. Igen ám, de rövid időn belül vadidegen emberek szólították meg a virtuális alteregómat, ismerősnek jelölték, csevegni akartak vele, s mire észbekaptam, azt láttam, hogy önálló életre kelt. Azon kaptam magam, hogy időnként már én is úgy nézek rá, mintha létező személy lenne. Gyorsan töröltem is, mert őszintén szólva megijedtem az érzéstől, s ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi van, ha valaki mondjuk labilisabb személyiségű, mint én vagyok. Vagy magányosabb, netán rosszindulatúbb? Micsoda lehetőségeket ad egy fake profil az ilyen emberek kezébe? Így kezdtem írni a könyvet.
Divattá vált a fake-news kifejezés is, de kérdem én, melyik hír nem fake? Azon kívül, hogy ebben a pillanatban 15 fok van, szinte minden csak nézőpont kérdése, persze egy kicsit sarkított a példa.
Szerintem is minden csupán nézőpont kérdése. Még az is, hogy az az általam teremtett profil létező valami/valaki volt-e vagy sem. Mert mik a paraméterei a létezésnek? A térben való kiterjedésünk, vagy a másokra való hatásunk? Az én eredeti hősöm, Adél, egy hús-vér nő, mégis úgy él a világban, mint egy szellem, nem érdekel senkit, ügyet sem vetnek rá. Mintha nem is létezne. Ha ír valamit a Facebookra, rá se hederítenek. Nem úgy a virtuális alteregóra! Imre minden megnyilvánulása telve van élettel, az emberek kedvelik, meghallgatják, vitatkoznak vele, miközben hajszál pontosan ugyanazokat a gondolatokat adja közre, amiket a perifériára szorított Adél… Szerinted akkor melyikük a létezőbb?
A facebookkal kapcsolatban nekem vannak amúgy is érdekes tapasztalataim, hiszen az algoritmus szinte már „gondolatot olvas”…
Igen, ilyesmit én is tapasztaltam, bár a hozzáértők szerint nem úgy figyelnek bennünket, amitől tartanunk kéne, csak kulcsszavakat keresnek, hogy jobban kiszolgálhassanak bennünket reklámokkal. Én nem szeretem ezt a fajta „kiszolgálás“, pláne hogy néha olyasmi is szembejön velem az interneten, amit esküszöm sehol nem írtam le és nem is mondtam ki, csak gondoltam rá… De egyelőre nem akarok belegondolni, hogy ilyen módon akár manipulálni is lehet embereket…
Nem csodálkoznék, ha az agyhullámokból is mérhető lenne az érdeklődési körünk.
A gépemen mindenestre le van ragasztva a kamerám, a telefonomra pedig mindig ráteszek valamit, ha hazaérek. A manipuláció lehetősége valóban nagy veszély. A legnagyobb.
Időközben megérkezett a soufflé és a padlizsánkrém, utólag kiderült, hogy Anikónak utóbbi annyira megtetszett, elsősorban a gusztusos pita-tálalás és minőség miatt, hogy utólag ő is rendelt egyet.
A könyvedben szinte krimi-szerűen bonyolódik a cselekmény, újabb és újabb fordulatokkal. Hogyan dolgozol? A sztori megvan előre, vagy közben írja magát?
Csak az ötlet van meg általában, utána önmagát írja meg a könyv. Meg szoktam kérdezni a szereplőimtől, hogy: „És utána mi történt?“. Szoktak válaszolni. Közben persze racionálisan is készülök, ezúttal például beszélgettem pszichiáterrel, rendőrrel, akik elmondták a saját tapasztalataikat a témában, és ezeket beépítettem a sztoriba. A rendőr például azt mondta, hogy a facebook profilok negyede bizonyíthatóan nem valódi. De az én alteregóm találkozott olyan fiatal lánnyal is, aki elárulta, hogy huszonnégy különböző profilja van… Azt nem tudom, hányat tudott közülük irányítani, és hány kezdett el önálló életet élni…
A mesterséges intelligencia is ilyen dolog lehet, hogy magát építi. Nagy különbség van az ember által működtetett mesterséges intelligencia, és a valódi között szerintem.
Remélem, hogy a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes arra, amire mi: teremteni a gondolat erejével, amiben én őszintén hiszek.
Zenélés közben érzek mindig hasonlót, a közönséggel való kapcsolat is hasonlóképpen működik.
Ha az ember egyszer bepillanthat annak a másik, anyagtalan dimenziónak az ablakán, utána különös dolgoknak lesz tanúja. Én az El Caminón részesültem abban a kegyelemben, hogy megtapasztalhattam: nem csak az van, ami kézzel megfogható, vagy ami tudományosan megmagyarázható. Coach-ként hihetetlenül nagy hasznát veszem ennek az azóta kapott, különleges beleérző képességnek. Valaki beszélni kezd magáról, és érzem, amit érez, néha szavak nélkül is tudom, mi történt vele.
Sokan azonnal hárítanak, ha szóba kerül a spiritualitás.
Nekem is van olyan ismerősöm, aki, ha erre a területre tévedek, azonnal felteszi a kezét, hogy hagyjuk ezt a hülyeséget. Szerintem éppen ők azok, akiket titokban a legjobban érdekelnek ezek a dolgok. De létezik kedves példa is, akár a jövőbelátásra is. A családom legfiatalabb tagjától megkérdeztem, ő is visz-e majd engem, ha öreg leszek, és nem tudok járni, ahogy én cipelem most őt. Azt válaszolta: „Á, addigra már nem kell téged vinnem, mert lesz lebegő hátizsák, amit felveszel a hátadra, én pedig a lebegő gördeszkával megyek majd melletted. De lehet, hogy erre sem lesz szükség, hanem simán teleportálod magad.”
Én simán elhiszem, hogy így lesz, éppen a napokban láttam Dubaiból felvételeket lebegő motoron közlekedő rendőrjárőrökről!
A valóságos tér egyre jobban megtelt körülöttünk, és minden bizonnyal az ebből generált virtuális világban is elindultak a történetek. Hogy ki mit mutat meg magából, vagy hogy egyáltalán magát mutatja-e meg, az egyszerre tartogat izgalmakat, és akár beláthatatlan veszélyeket is. A „Hamis profil” egyszerre krimi és korkép, és ha játszunk a szavakkal, akkor kórkép is egyben. Nem is annyira torz tükör, mindenképpen érdemes belenézni. A PUBLiCUM-nak köszönjük a vendéglátást, a következő könyvpremiernél újra találkozunk!
Bokros László
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez