Szeretjük a megszokott dolgokat, de néha mindenkiből előtör az érzés, hogy mégis nagyon unja már, hogy ugyanabban a ritmusban mennek a napok, az órák, vagy akár az egész élet. Azt hiszem, és talán nem tévedek, de valahogy mindig akkor üti fel a fejét ez az érzés, amikor hiányt érzünk valami, vagy valaki iránt.

Imádom a vasárnapokat, korábban persze ez nem így volt, de megtanultam értékelni a hét zárónapját. Sokszor van az úgy, hogy felébredek és az őszi esőcseppek az ablakon megnyugtatnak. Hogy oké minden, és én jó helyen vagyok. Aztán ezzel a lendülettel feltör az érzés és a kérdés, hogy akkor mégis miért érzem ezt a rohadt nagy tátongó űrt, ami feszíti a mellkasom?

Fotó:wallpaperwide.com

A sok fel-alá mászkálás a lakásban, és a kérdések a fejemben egyre jobban idegesítenek. Hiányzik a két éve végig nem szívott cigaretta és a pohár rosé az asztalon. Végigpörgetem a múltamat, minden egyes jó és rossz kapcsolattal, viszonnyal együtt. Lejátszódnak a hangos nevetések, a fájdalmas sírások, a szeretkezések, az egymásnak esések minden értelemben, a pohár földre csattanások, a munka utáni egymáshoz készülések. Aztán elgondolkozom azon, hogy minden egyes kapcsolatban mi volt a hiba. Mi volt az, amiért nem tudtak rendre működni egy bizonyos idő után. Mert nem tudtak, ez egyszer tény és való, de ma már tudom mi volt a hiba bennük, mert a hiba én voltam. Az egyetlen közös nevező.

Régebben azt hittem ezekben a kapcsolatokban önmagam vagyok, és persze bizonyos mértékig így is volt, hiszen komoly személyiségzavart kellene, hogy diagnosztizáljanak nálam, ha ez nem így lett volna, de istenigazából soha nem tudtam tökéletesen belehelyezni magam az egészbe. Mintha mindig lett volna egy apró kis gát, ami megfékezett volna abban, hogy kitárjam a teljes valómat. Talán a félelem attól, hogy nem vagyok tökéletes, hogy nem vagyok elég, annyira megrémített, hogy bármeddig képes lettem volna így, ebben maradni. Csakhogy ahogyan ezt adja a papírforma, a mellettem levő fiúk, férfiak rendre megérezték. Illetve nem ezt, csupán csak annyit, hogy valami nem oké. És a helyzet az, hogy igazuk volt. Nagyon nem voltam oké, mert nem voltam önmagam, nem voltam önazonos.

• elfogadás érzelmek lélekhangok önmagam önszeretet párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!