Pár nappal ezelőtt költöztem – nincs messze a két lakás egymástól, a budai környék maradt, mégis annyira más az új lakás utcájában sétálni. Olyan más kávét inni a teraszon, levegőt venni a négy fal között, vagy csak olvasni az éppen aktuális könyvet. Ismerős érzés neked is?

Mikor hirtelen a szorongó megfelelést, a kattogást felváltaná a megkönnyebbülés, a minden rendben érzete: mikor automatikusan lélegzel, és nincsen semmi ijesztő utóhatása. A költözés utáni nap másnapján vissza kellett mennem a régi lakásba, és sétálás közben csak azt éreztem, hogy könnyű vagyok. Mintha folyamatosan esne le rólam a kötél, a szorító érzés, a szorongások, az állandó lelkiismeret-furdalások, a ketrecben harcolás, vagy épp az az érzés, hogy egyre jobban nyomnak le a víz alá, süllyedek, kalimpálok, de nem húz vissza senki sem. Mintha ez az út, ez a kicsinek tűnő, de mégis csak nagy változás végre ténylegesen rátett volna a jó útra: a gyógyulás időszakára.

Kép forrása: 123rf.com

Bihari Vikinek van egy YouTube csatornája, ahol különféle tabunak számító témában készít 13-45 perces videókat, amik néhanap elém kerülnek. Így történt ez a minap is: a nárcizmusról volt benne szó, vagyis konkrétan arról, hogy „miért van bűntudatom, amikor kiállok magamért egy nárcival szemben?” Ebben a kis felvételben mond egy olyat Viki, hogy „amikor állandó szégyenérzetet, lelkiismeret-furdalást és bűntudatot érzel egy bármiféle kapcsolatban, akkor az egy nem egészséges közeg és azonnal, gondolkodás nélkül csak hagyd ott. Menj el, tűnés.” Azt is kifejti a videóban, hogy az elkövető sosem fog bűntudatot, szégyent vagy lelkiismeret-furdalást érezni, mert belőle hiányzik ez a fajta érzékenység és empátia, ami normálisan egy emberben megvan.

De az, hogy eljusson egy személy arra a pontra, hogy ne csak megérezze és rájöjjön a jogaira, hanem tudatosítsa is magában és a gyakorlatba is beültesse azt, hogy igen, jogom van kiállni magamért, jogom van ezt és ezt csinálni, jogom van az érzéseimhez, jogom van a boldogsághoz, az egy igen fájdalmas és hosszú út. Többször fogsz összeomolni, mint nem, és több ember kerül ki a környezetedből így vagy úgy, mint nem, pont úgy, ahogy a 2022-es év decemberétől egészen a mai napig bezáródva tette velem: átélve egy igencsak színtelen időszakot, amiben sikerült a sorsnak végig járatni velem a fentmaradó traumák, rossz beidegződések, az olykor felbukkanó szorongások megjelenéseinek okait, a megfelelési-kényszer állandóságának miértjét, a kisebbség érzetet másokkal szemben, de leginkább a mérgezések észrevételét és kiporszívózását belőlem. Hogyan ismerjem fel azt, ami bennem és másokban nem jó, vagyis nem kell mindenkivel erőn felül jól kijönni és kooperálni. Ebben az időszakban - így utólag realizálva -, újabb és újabb olyan szituációk követték egymást egy-egy zuhanás és látszólagos kisebb kiegyenlítődés után, amik hasonlók megtörténtek már korábban is: mintha az élet próbára tett volna, mintha az elméleti részét akarta volna így rögzíteni bennem, hogy „rendben, úgy tűnik, mintha megértetted volna miért történik veled épp az, ami, de lássuk, hogy a gyakorlatban is menne-e a felismerése, a másképpen cselekvés, a saját magad kiállása önmagadért vagy még mindig hajlamosabb vagy benne ragadni a koszba?” Nem elég azt érezni, hogy tudom és nem leszek még egyszer ilyen hülye, hanem ezeket a gondolatokat be is kell bizonyítani élesben: s amíg csak mondod, de a tetteidben nem érződik, addig közel sem állsz a belső gyógyuláshoz.

Mennyire vagy hajlamos arra, hogy bűntudatot érez azért, mert megbántottál valakit, miközben valójában csak kiálltál magadért és ez a másiknak nem tetszett?

Önmagunkért való kiállás nem hiba. Az, hogy elkezded megérteni, hogy miért törekszel olyanoknak megfelelni, akik kérdőre vonnak ahelyett, hogy igyekeznének megérteni és a kezedet fogni, nem könnyű munka. Még én is tanulom, hogy jobban bánjak magammal. Hogy ne jöjjön fel a megfelelés, hogy ne azon rugózzak, amit más lát, viszont már szerencsére észre tudom venni a következő jelenést: aki megpróbál kérdőre vonni egy adott viselkedés miatt, az csak azokat a közösségi médiában megosztott történeteimet látja, amikor látszólag aktív társasági életet osztok meg boldognak tűnők. Viszont azt valamiért nem látja, amikor hosszan-röviden kifejtek egy dolgot, vagy bármit, amiben a fény nélküli oldalt mutatom meg. Mert nincs fekete vagy fehér, őszinteség van. De ezen most gondolkodom el: oka van annak, hogy ki mit lát a közösségi médiában tőlünk. Az ottani platform egy kisebb lenyomata a való életnek, és ha online úgy értelmez belőlünk a másik valamit, ahogyan értelmez, akkor ezt teszi offline is. És ugyanez vice-verza. Tükrei vagyunk egymásnak, akár nevetségesnek tűnik, akár nem, de ha a másik nézel, valójában magadra nézel s ahogy a másik rád néz, valójában saját magára néz.

• lélekhangok szégyenérzet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!