Zaklatottan forgolódom. Izzadtan ébredek fel minden holdvilágos éjjel, hogy aztán magamra húzzam a könnyeimtől nedves takarót, hogy ne vacogjak annyira magányomban. Minden nap állandó zajban élek, csak ne jöjjön el a fojtogató, fülzúgató csend, mert különben meghallom lelkem sikolyait.
Képtelen vagyok szembenézni azzal, ahogy magára hagyott az élet, és itt ülök a macskaköves út közepén, kezemben egy elszáradt kóróval, amivel vártam, vártam az áldott változást, ami sosem jött el, mert múltam bemerevedett képeibe zártam magam.
Minden hajnalban elért a forgatókönyv, úgy éreztem magam, mint akit olyan átokkal sújtottak, hogy mindig ugyanazt az órát élje újra élete végéig. Minden pillanatban azt éreztem, hogy ez az utolsó pillanat, amire emlékszem, mielőtt elnyel végleg a végtelen, sötét semmi. Képtelennek éreztem magam ahhoz, hogy szembesüljek önmagammal, a kudarcaimmal, a rossz döntéseimet magamhoz ölelve elfogadjam, hogy mindig csak annyit tettem, amire az adott pillanatban képes voltam. Ha nem voltam fényes, nem tettem jó dolgokat. Ha fényes voltam és naiv, akkor túlpörgettem és megfojtottam mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Ha fájdalom uralkodott a lelkemben, akkor pusztítani kívántam, ha öröm, akkor ölelni minden áron. Ha ellöktek maguktól, akkor rohantam volna utánuk, ha kiszipolyozták erőimet, akkor mindent hátrahagyva menekülni kívántam. Sosem néztem hátra, mikor fájdalom kísérte utamat, felégettem mindent magam körül, hogy aztán elporladt téglánként építsem vissza a halálba vezető utat. Sebeket okoztam, majd elkeseredetten foltoztam össze másokat, mert mélyen megbántam. Késő bánatok. Nem hoz vissza semmilyen múltbeli reményt a kegyetlenül pörgő idő. Pedig minden állandó és mégis változik. Az egyetlen kulcs önmagunkhoz, tiszta szívünk marad. Egy iránytű, amely kiemel a káoszból.
Úgy döntöttem, hogy belenézek a torz tükrömbe. Leültem és hallgattam a zavaró csendet. Jöttek a sikolyok szembe, peregtek a könnyek, rázta a testemet a kétségbeesett görcs, bántotta a fülemet a környezetem egyre mélyülő csendje, hogy nem volt semmi, ami elfordíthatta volna a figyelmemet, csak a magányosan dobogó szívem. Végigsétáltam rossz döntéseimen, hibáimon, öngyűlöletemen oda és vissza, ameddig csak bírtam. Elmentem fizikai határaimig, amíg fájdalomba nem tornáztattam a testem. Kidobtam minden függőséget, hogy tisztán lássam méreg nélkül átalakuló lelkem. Lemostam a saját hazugságaim nyomait magamról, leszedtem a sminket, hogy üres, fakó arccal álljak magam előtt, hogy számot vessek, miért emeltem le a végtelenül zakatoló tudás fájának gyümölcsét, ha csak pusztítom magam vele. Minden fájdalmam, minden félelmem egyetlen pontba sűrűsödött össze, amíg a szívemet hallgattam: ott a testem belsejében hallottam csendben egyenletes dörömbölését mellkasom falán, halkan zakatoló lélegzetvételem és az engem körülölelő csend sistergett fülemben. Nem szólni senkihez, nem látni senkit csak saját magam és életem, minden lélek rémálma. Nincs pokol a világon, csupán önmegmérettetés. Hogy ezt vajon kibírom-e? Arra születtem vajon, hogy csak eddig a kudarcig menjek el, vagy van tovább is utam? Ha ma meghalnék, de holnap újjá éledhetnék, honnan indulnék ismét?
Ha tudom, hogy nem halok bele, mert a szívem makacsabb nálam, akkor jön a következő csendben töltött pillanat. És az az utáni. Zakatolnak a gondolataim, tétován hallgatom, pörgetem magamban életem filmjét. Majd szép lassan átlélegzem a testem. Elképzelem, hogy minden, ami már nem számít és nem szükséges számomra, kiszáll a testemből a kiengedett levegővel. Csak én vagyok és a levegővétel szentsége. Aztán kiüresedik az elmém, és lágy ringató álomba ringat a lélegzet. A szívem tovább dolgozik és felkészül egy újabb napra. Minden éjszaka véget ér egyszer. Minden fájdalom értelmet nyer, minden élethelyzet kidolgozódik, ha a szívemben van egy apró hang, amire mindig hallgatok. Ha megsüketültem, akkor csak a szívemre teszem a kezem és érzékelem, én ez vagyok. Bármi történik, ez nem szűnik meg. A testem idomulhat kínjaimhoz, kaphatok görcsrohamot, lehetek rákos, zúzhatom csontjaimat, szakíthatom az izmokat, vághatom darabokra a lelkem, de mindig él valami odabent. Az élet szentsége továbbemel engem a mélyből.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez