Például, amikor az apukám lelépett, tudat alatt az agyam nagyon sokáig letiltotta a fejemben az apa szót. Nem mondta ki, nem engedte kimondani, befogta a fülem vagy épp kisétáltatott egy helyiségből is akár, ahol szóbakerült az apaság. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy mi történik. Nagyon sokáig nem érzékelte bennem ezt az egészet semmi, egyszerűen mintha a belső énem két külön életet élt volna. Amíg az agyam letiltotta bennem, a tudat alattim óvó-mozgalomban volt, vagy épp a gyász-folyamatát élte, addig kint a tudat teljesen harmóniában volt a történtekkel: nem haragudtam, nem csalódtam, nem éreztem kényszert a szomorúságra, a sírásra, mivel mintha már felkészültem volna az egészre és hiszen mindent tudtam előre. Számítottam az eseményekre, és a mai napig nem értem, mikor látom mások szemében, hogy nem értik, hogy miért nem borultam ki, hogy miért nem vallom be, hogy ez is egy olyan trauma, ami miatt nehezebb. Nem értik meg, hogy nem trauma, nem úgy trauma, ahogy gondolnák.

Pár évvel ezelőtt fogalmaztam meg: olyan trauma, amiben az apukám által erősödött meg bennem az a tanítás, hogy a feltétlen nélküli szeretet és elfogadás mindenek felett álló elsődleges reakciónak kell lennie: Nincs megfelelő magyarázat a nem létezésére. Mert tudjátok, idővel a tudat alatti találkozik a tudattal, és akkor kezdődik igazából a rádöbbenés, a beismerés, a feldolgozás: mintha egy moziban ülnénk, egy filmet nézve az óriási kivetítőn. Itt azért volt szerencsésebb helyzet, mert a tudat alatti és a tudat is egyszerre kezdett el dolgozni, így nagyon váratlan dolgok nem csapódtak össze, amikor összetalálkoztak: csupán kellett idő, amíg a súrlódásból egybeolvadás lett.

• De mi van akkor, amikor a tudat alattid letiltott valamiről, miközben a tudatod is teljesen elzár tőle? Mi történik akkor, amikor végül évek múltán összetalálkoznak? Poszttraumás stressz szindróma, amit igazán sosem „nősz” ki, csak elfogadható szintre tudod helyezni, hogy a korlátozás és szorongás helyett segítsen növekedni.
• S mi történik akkor, amikor az egész életedben elzárva tartod a tudat alattid a tudattól, mert félsz szembenézni a fájdalmasabb múltbeli eseményekkel és érzésekkel? Mi történik akkor, ha egy egész életet ál-tudatossággal élsz le, ahol a fel-felbukkanó traumákat újra és újra figyelmen kívül hagyod? Boldog lehet az ember úgy, hogy egyáltalán nem foglalkozik a valódi önmagával, a sebeivel, a családjának a sérüléseivel?
• Boldog lehet egy ember úgy, ha közben bezáródik a szíve?
• Élhet egy ember teljes életet úgy, hogy benne ragad észrevétlenül a szorongásban?

Minden bennünk indul ki, bennünk születik meg, bennünk tornyosul fel, bennünk változik meg, bennünk ér véget és magunkon kell dolgozni ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjuk kezelni s megélni azt a világot, ami körbevesz minket: viszont ez nem egyenlő azzal, hogy csak és kizárólag nekünk kell mindenért is vállalni a felelősséget, hogy minden probléma forrása valójában a mi elcseszett személyiségünk vagy épp traumánk sokasága. De amíg saját magunk nem találjuk meg a határaink végét, addig miért csodálkozunk, hogy mások sem veszik figyelembe azt, hogy meddig mehetnek el velünk szemben, hogy mikor nem okoznak nekünk rosszat? Amíg nem ismerjük a határainkat, képtelenek vagyunk kiállni önmagunkért s hallatni hangosan a hangunkat.

• életszemlélet rosszindulat társadalomkritika

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!