Mindig csak talán

Nincs képességem hogy ellökjelek. Csak egy döntést tudok meghozni, olyat amit nélküled teszek. Mert rám ragadt a tekinteted, a sok szó ami elhagyta a szádat és a fojtogató döntéseid. Olyannyira, hogy lassan azért is téged hívnálak, hogy zsemlét vagy kiflit vegyek a boltban. Pedig én ezt mindig tudtam. Mindig én voltam az első és bárkivel osztottam meg életem szakaszát, én tudtam, hogy nekem mi a fontos.

Öreg vagyok. Nyilván ezen kacagsz most, te aki olvasod, főleg ha tudod, hogy mindössze huszonhat éves vagyok. De azért elmondom, hogy öreg vagyok mert a lelkemre vigyáznom kell. Ahhoz vagyok öreg, hogy fussak egy kitaposott cipőben, ami nem lesz gyorsabb. A jó benne, hogy lassabb se így futhatok minden egyes nap ugyan abba a cipőbe. Ami nem fog se előre se hátra vinni. De mi van ha mégis? Mert öreg vagyok és vigyáznom kell magamra. Mi van akkor, ha annyira egyforma lesz minden egyes napom, hogy egyszer csak elesek. Majd akkor, amikor nem lesz erőm, ha az utolsó energiáimat fogyasztom és a cipő kiszakad és nem tudom felvenni. Mindegy lesz neki, hogy nekem épp jó vagy rossz napom volt, neki csak annyi lesz a lényeg, hogy használjam.

Sokszor nem akartam semmit, de téged akkor is. Sokszor azt kívántam bárcsak együtt lehetnénk, aztán mindig visszakaptalak. Néha csak gondolnom kellett rád és megjelentél, vagy küldtél valami jelet. Sokszor bocsájtottam meg neked, persze te is megtetted amikor kellett. Sokszor engedtem, talán túl sokszor és sokat, ahhoz hogy ne ébredjek fel. Nem akartam a valóságot, mert mindig úgy voltunk mi mint egy mese, ami nem ér véget igazán soha, amiben vagy a mennyben táncolunk vagy a pokolban. Ahol nem mindig történik úgy minden, ahogy tervezzük, de néha egyszerre és nagyon. Van, hogy nincs semmink. Se együtt se külön és közben elkezdjük egymást marni azért, mert ez vagy az épp nem sikerül. Sokszor tévedtem veled kapcsolatban és sokszor megbántam azt. De most ez a sok minden egyszerre lett a nagy semmi, mert az összes szavunk elfogyott. Amiben hiszem, hogy lett volna annyi hogy kimondjuk.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krausz Dominika

Nem kötelességből írok, a tollamnak szüksége van valamire, ami megihleti. Sosem tudtam úgy alkotni, mintha ez egy megoldandó feladat lenne. Tizenkét évig versenytáncoltam, úgy tartják a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá. Ezt a szenvedélyt mára az írás jelenti számomra, ez az én "váram", ahová ha kell elmenekülhetek és úgy érzem adhatok magamból valamit másoknak. A célom, hogy amikor olvassák a bejegyzéseimet, érezzék magukat jól az emberek egy olyan helyen a világban, ahol értékre lelhetnek. Függetlenül attól, hogy öröm vagy csalódás van a lelkükben, találjanak a soraim közt valamit ami hasznos lehet számukra bármilyen élethelyzetben.