Már mindent neked adtam

Szóval ezt elszúrtuk, hogy szépen fejezzem ki magam. Mindenhez két ember kell, nem mondom, hogy csak te vagy a hibás. Én is hamarabb észbe kaphattam volna, kutyából nem lesz szalonna, és hamupipőke is csak éjfélig lehetett hercegnő. Legalább neki volt esélye, egy nyamvadt üvegcipővel, nekem még az sincs. Bár lehet, hogy a törött szívem is ér majd valamit a bolhapiacon, lehet még valakinek ezzel együtt is értékesebb leszek, mint amennyire neked voltam. És így a végére rájöttem, milyen igazad volt mindig is, hogy te sosem akartál kihasználni. Nem, te egyszerűen csak használtál, kedvedre, kényedre, mikor éppen a tükröd túl mocskos volt, hozzám jöttél fényezni magad. Mert belőlem erőt merítettél, hogy a saját szemedbe nézhess, rajtam keresztül kicsit szebbnek láttad magadat.

Hogy is mondta az a dal? “Belőled kijózanodni fáj, késő már.. Késő már.“ Te hallod a ki nem mondott szavaim? Hagysz még belőlünk valamit? Ja, hogy erre nem tudsz mit mondani?! Milyen meglepő, vagy még sem? Kiszámítható volt, hogy többre nem futja majd tőled, ha arról van szó, hogy bele tedd magad, őszintén a vagy b pontba állj, inkább elsunnyogsz. Nem kellek eléggé, de nem eresztesz, mert jöhetnek még rossz idők. Nem nekem adományozol magadból értékes perceket, velem nem akarsz élményeket gyűjteni, nekem már nem fogod meg a kezemet, nekem nem jár az udvarlás, engem már nem akarsz elbűvölni, még pár hétre sem, mert engem már megkaptál, én már a tied vagyok.

És nem vigaszdíj, hogy egyikkel sem bírsz együtt maradni, de hozzám újra és újra visszatalálsz. Nem mámor, hogy még mellettük is az én ágyamban kötsz ki, nekem öntöd ki a lelkedet, ha a világod összeomlik, nekem mutatod ki a gyengeségeidet. Ez önmagában mind beszédes, a hülyének is egyértelmű, mégsem boldogság számomra, ha képtelen vagy magadnak is beismerni és felvállalni, miért mellettem tartasz ki mégis, miért én vagyok az egyetlen menedéked. Én hiába tudom, ez nem elég, így kimondatlanul, mintha nem is lenne igaz, mintha csak a képzeletem játszana velem. Bizonytalanságba taszít és egyre nagyobb lesz bennem az űr, elfogyok, elfáradok. Csak egy kalitkába zársz, és a széfedbe tennél, nem mersz még velem együtt repülni, de szabadon sem engedsz. Én vagyok a hétpecsétes titkod, minden bűnöd együtt véve, és minden boldogságod, amit félsz megélni.

Most soroljam? Hánytorgassam fel, mit tettem érted, és te ebből mit viszonoztál? Ez nem az én műfajom, és a szeretet nem is a strigulázásról szól, de azt hiszem azt te is érzed, hogy a mérlegünk túlságosan is kibillent, és azt is tudod már, ha az energiák nincsenek egyensúlyban, akkor előbb-utóbb felborul a rendszer. Sajnálom, hogy beállsz abba a sorba, aki majd csak akkor kap a fejéhez, mikor már elveszítette azt a kincsét, ami korábban végig ott volt az orra előtt. És akkor már késő lesz.

És most, hogy az egom megszabadult a ki nem mondott sérelmeitől, ha csak a szívemmel nézek ránk, minden igaz volt, szavak nélkül, és megtettük, amit meg kellett tennünk egymásért. Csak annyit mondhatok, hogy szerettelek. Az első igazi szerelmem voltál, miközben felnőttem melletted. Minden részeddel együtt elfogadtalak, amit te utáltál magadban. Szerettelek és a lelkem szeretni fog mindig, mert melletted tanultam meg szeretni, lemondani, türelmesnek lenni, őszintén figyelni, önzetlenül adni, megbocsátani, magamba nézni, magammal elszámolni, felelősséget vállalni. Szerettelek, és minden egyes alkalommal mikor hozzám menekültél, mikor a magad módján próbáltál szeretni, az utolsó utolsó pillanatig hittem bennünk, hogy más irányt vesznek köztünk a dolgok. Nem bánom, hogy tévedtem a történetünkkel kapcsolatban, nem volt hiába egy könnycsepp sem, és nem volt értelmetlen, akkor sem, ha nem kaptuk meg az együtt megélt boldog befejezést. Mert van, amit csak a szívével lát jól az ember, és azt az elme sosem fogja megérteni. Jobb emberré váltam, és ezt csak neked köszönhetem. Innen nézve, minden számlánk ki van egyenlítve. Nem késő már, csak megtettük, amit meg kellett együtt tennünk.

Szeretem már magamat is annyira, hogy tudjam, mire van szükségem, mi a jó nekem, és nem rossz vagy nekem, csak ideje elfogadnom, hogy más dolgokra vágyunk. Szeretlek téged is annyira, hogy elengedjelek, hogy lelkiismeret furdalás nélkül azt tedd, amit most a szíved diktál. Nem várhatok tőled valami olyat, amire még nem vagy kész. De sosem leszünk már egyedül, mert a szeretet emlékszik, és a szívünkben ott leszünk egymásnak a távolban is. A lelkünk sosem szakadt el és soha nem is fog elszakadni egymástól, mindig csak egy kis időre válnak el útjaink, és talán egy másik életben miénk lesz a boldog befejezés is.

További írásaim itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!