Bevettem a leszarom tablettám, és engedem, hagy fröcsögjön csak az egom, néha arra is szüksége van az embernek, hogy megszabaduljon az elfojtott indulatoktól, ez kevésbé mérgező, mintha bent tartanám, mert az lassan őröl fel. Néha már csak legyintek, és keserű-édes mosoly ül az arcomra, sokszor volt már így. Hányszor járjuk még ugyanazt a táncot, ismétlő lépésekkel? Egyet előre, kettőt hátra. Olyan kimerítő, olyan távoli már a cél, be kell lássam, hogy máshová is vezethet ez az út, nem biztos, hogy arra, amit egykor kettőnknek reméltem.

Vissza-vissza húzott a kötelék, mert furcsa gyógymódra vállalkoztam veled. Most már csak hagyom, mosson ki belőlem mindent, aminek már nincs helye bennem, ez már rég nem szerelem. Néha magam sem értem milyen erő húz még hozzád, de engedem, hogy felemésszen, újrateremtsen. Felállok, minden egyes esés után magabiztosabban, tehermentesebben megyek tovább. Ilyen ez a tisztítótűz, aminek önként vetettem magam oda, amikor hozzád láncoltam magam.

Szinte már bájos, ahogyan a türelmemmel játszol, ahogy a szeretetem határait feszegeted. És szinte már sajnállak, hogy sosem találod a magad teremtette káoszban a helyed. Ismerem a biztonsági játékot, amit űzöl, nem mondtam még, hogy én találtam fel? Végig játszottam, és az ilyen ember a saját magányába sodorja magát, de lehet, hogy neked is ez kell.

A finishben vagy, talán még nem érzed, de mikor újra visszafordulsz majd, már nem leszek ott melletted. Hogy haragszom? Ugyan miért tenném? Hiszen csak azért használtál ki, mert magad sem tudtad még, hogy hogyan szeressél. Én csupán a menedéked voltam, ahol feltöltődhettél. S bár minden csoda három napig tart, mikor újra kopogtatsz majd, már nem lesz mit odaadnom, nem lesz mivel tápláljak, mert apránként mindent magaddal vittél, mindent felégettél. Akkor majd azt mondod, nem ezt akartad, sajnálod, mosod kezeidet, de ennél többet értünk, még ezek után sem tennél. Én titkon mégis reméltem, hogy egyszer megteszed.

Most már kevés az “igazad van”, a “megértelek”, az “ott fogok állni az ajtódban, amíg nem engedsz be” a magyarázataiddal egy egész vitrint tölthetnék már meg, de nekem nem trófeákra van szükségem. Megtudtál lepni, de már azt is tudom, hogy sosem lesz bátorságod átlépni a biztonsági zónádat. Inkább végignézed, ahogyan széthullik az, ami rólunk szólt, és ami ebből lehetett volna.

Most majd írok egy emlékeztetőt is a telefonomba, azzal a címmel, hogy ideje tovább lépni, lejárt az időnk. Ha majd némán maradok, nem sértettségből teszem, csak azért, mert nincs kedvem már körbe-körbe szaladgálni. Hasztalan, elkaplak, te menekülsz, én szaladok, te futsz fogócskát játszani. Ideig-óráig mókás, ilyen hosszú ideje művelni kimerítő, még csak nem is mesteri szint, hanem óvodás.

• búcsú elmúlás reménytelen szerelem szerelem vágy

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!